Sorskönyv nélkül

Lehet-e témája egy alapvetően pszichológiai blognak a Pannonhalmi Bencés Gimnázium egykori sztártanára, M. atya, akit „illetlen érintések” és „lelki terror” miatt bocsátottak el állásából, egyszersmind a szerzetesrendből? Mi az, hogy – a minden szemszögből borzasztó történet csak úgy hemzseg a külön-külön, önálló posztokért kiáltó motívumoktól.

Ez nem fog megtörténni.

Bár írhatnék, nem írok arról, hogy az érintett gyerekeknél a történtek milyen korai maladaptív sémákat alakíthattak ki, illetve erősíthettek meg.

Nem írok arról, mi a különbség a pedofília és az efebofília között (az ismert tények tükrében – a közbeszéddel ellentétben – az esetnek nincsenek pedofil vonatkozásai).

Nem írok arról sem, hogy az ország számos „elit gimnáziumnak” nevezett versenyistállójából lehetne olyan rémtörténetek sokaságával sokkolni a nagyérdeműt, amelyek maximálisan kimerítik a „lelki terror” fogalmát – csak mivel történetesen híján vannak bármiféle fülledt, kedélyborzoló szexuális felhangnak, nem ütik át a média ingerküszöbét.

Nem írok bővebben arról sem, hogy mi mindenről nem írok.

Két dologról írok csupán, azokról azokról is jószerével csak a gondolatfölvetés szintjén. 

Sématerápiás „kórházunk” harmadik emeletén találjuk a Károsodott határok nevű sématartományt. Az alábbiakban az ide tartozó két séma közül azt vesszük szemügyre közelebbről, amelyik Feljogosítottság–grandiozitás névre hallgat (betűjele Et, az angol Entitlement–Grandiosity alapján).

Megrekedve a folyóparton

Ismerjük Narcissus történetét: a gyönyörű fiú a folyóba nézve megpillantotta tükörképét, és az ott látott szép arc annyira lenyűgözte, hogy azonmód beleszeretett önmagába, és többé nem tudott elszakadni képmásától. Azóta sem: máig ott áll a folyóparton, sárga virággá változva.

E ponton először is szögezzük le, hogy – minden ellenkező híreszteléssel szemben – egy egészséges, felnőtt, autonóm embernek igenis szüksége van önszeretetre. Ki-ki csak abból tud adni másoknak, amije neki magának van, és ha valaki megveti önmagát, vagy legalábbis semmibe tartja, az a lelke mélyén a másikat is meg fogja vetni (vagy legalábbis semmibe fogja tartani), akkor is, amikor praktikusan épp az életét és vérét áldozza érte.

Az Et sémával – vagy mondjuk így: nárcisztikus tulajdonságokkal ellátott – emberrel nem az a baj, hogy szereti önmagát, hanem az, hogy megrekedt az önszeretetben, mint Narcissus a folyóparton, és nem tud továbblépni tényleges célja felé. Gyönyörű példát mutat erre a Világszép Nádszálkisasszony című magyar népmese egy epizódja. A királyfi, ugyebár, azért indult útnak, hogy megszerezze magának a legszebb királykisasszonyt. utazása során, táltos paripája hátán feljut az égbe, a Nap fényes pitvarába.

Leszáll a királyfi, s hát ott a Nap pitvarában van egy aranykád, aranykádban tűzfürdő, megfürdött abban, gyémántszegen aranytörülköző, abban megtörülközött, ezüstpolcon aranyfésű, azzal megfésülködött, s vala ottan egy talpig tükör, odaállott, s nézegette magát.
És nézegette volna magát ítéletnapig, és elbukott volna valódi célját illetően: a gyönyörű királylány máig ott lenne egy nádszálba zárva, túl a világvégén, a Fekete-tenger hetvenhetedik szigetén. Emlékszünk még, miért is nevezzük a sémákat maladaptívnak? Hát attól, hogy nem segítenek hozzá ahhoz, hogy a realitások talaján mozogva elérjük céljainkat, és kielégítsük érzelmi szükségleteinket.

De uramteremtőm, halljátok csak, mi történt! Kijön a pitvarba egy haragos öregember, bizonyosan a Napnak a szolgája, meglátja a királyfit, amint nézegeti magát a tükörben, nagy mérgesen ráfúj, kerekedik rettentő nagy szélvész, s úgy elfújja lovastul, mindenestül, hogy hetvenhétezer mérföldig sem ért földet a talpuk. Akkor meg leestek olyan sötét lyukba, hogy sem eget, sem földet nem láttak.
Egy mesének számos értelmezési szintje van. A következő mondatok tehát korántsem „az egyetlen” érvényes dekódolását jelentik a fenti epizódnak, már csak azért sem, mert ez a mese korábbi, mintsem a pszichoterápiát feltalálták volna. Azonban kétségtelen, hogy amennyiben a kliens nárcisztikus beállítódása és viselkedése megjelenik a terápiában, azt nem szabad annyiban hagyni, mert az egész terápia bukhat rajta. Nem haraggal, nem ráfújva ugyan, de a terapeutának konfrontálnia kell a klienst azzal, hogy amíg önmaga imádatában tetszeleg, nem találja meg azt az életet, amely valóban kielégülést és boldogságot hoz neki. Az ezzel szembesített kliens pedig, lebucskázva az önmagának állított piedesztálról, könnyen belezuhanhat a „sötét lyukba”, ahonnan „sem eget, sem földet nem lát”. Ezen a sötétségen kell átküzdenie magát, hogy tényleges célját elérje.

S ha eközben szívből utálja a terapeutáját, amiért az cseszteti őt, ahelyett, hogy leborulva imádná – hét édes istenem; ennek elviselése benne van a terapeuta munkaköri kötelességében.

A fenti cím beszédes; talán többet is mondd a kelleténél. Ezért szeretném az elején tisztázni: ez a cikk nem a terapeuták kritizálásáról szól, sem pedig az egyes terápiás iskolák vagy módszerek fikázásáról. A változatosság kedvéért most „kliens oldali” megközelítésben nézzük meg, hogy mivel is lehet eltölteni azt a heti 50 vagy 60 percet, amit általában terápiának nevezünk.

A kérdés azért fontos, mert pusztán abból, hogy egy szobában összezárunk egy klienst meg egy terapeutát, még pontosan ugyanúgy nem lesz pszichoterápiás munka, mint ahogy abból sem lesz vakbélműtét, hogy egyazon szobába eresztünk be egy beteget és egy sebészt. Arról, hogy mit tegyen vagy ne tegyen a terapeuta azért, hogy a terápia valóban hatékony legyen, már nagyon sokszor írtam (pl. itt, itt, itt vagy itt). Azonban kettőn áll a vásár: ha példának okáért a vakbeles beteg nem hajlandó levetkőzni és egy helyben maradni, akkor nincs az a zseniális sebész, aki a szobában körbeszaladgáló, felöltözött beteget megoperálja.

A pszichoterápiában is fontos a „levetkőzés” és az „egy helyben maradás” csak épp nem testi értelemben. Mindaddig, amíg egy kliens nem tudja vagy nem hajlandó lecsupaszítani a lelkét a terapeutája előtt, nem lehet vele érdemi munkát végezni. Csakúgy, mint akkor, ha a kliens állandóan „elugrik”, amikor közelít felé a terapeuta „szikéje” – azaz a kérdései, felvetései, meglátásai.

Az elugrás legszélsőségesebb módja az, ha a kliens nem jelenik meg a terápiás órán: vagy mert úgy döntött, hogy kilép a terápiából, vagy mert az adott alkalmat szabotálja el, akár tudatosan, akár tudattalanul (pl. azzal, hogy „elfelejti” az órát). Ennél azonban vannak kifinomultabb eszközök is. A kliens önfeltárása nem fekete vagy fehér, azaz olyasmi, ami vagy megvan, vagy nincs. Számos fokozata lehetséges; olyan ez, mintha egyre mélyebbre ereszkednénk alá egy titkos kincseket rejtő tárnába. Minél mélyebbre hatolunk, annál gazdagabban térünk majd vissza a felszínre.

A következőkben az önfeltárás fokozatait vesszük sorra, elindulva a felszín felől a mélység irányába. Minél mélyebben tudja és hajlandó a kliens önmagát feltárni (elsősorban nem is a terapeuta, hanem önmaga előtt), annál hatékonyabb a terápiás munka: annál előbb lehet elérni a célként kitűzött változást.

Fontos látnunk, hogy ezek a szintek nem az egyes ember állandó tulajdonságai. Lehetnek ugyan terápiás időszakok, amikor valaki hétről hétre ugyanazon a szinten dolgozik, de minden további nélkül megtörténhet az oda-vissza ugrálás a szintek között, akár egyetlen alkalmon belül is. Az, hogy egy perce beláthatatlan mélységekben jártam, nem garantálja, hogy e pillanatban is ott vagyok, nem pedig a felszínt kapirgálom. (Erről mind terapeutaként, mind kliensként bőven van saját tapasztalatom.) Ilyenformán a terápiás óra minden egyes pillanatában mind a terapeuta, mind a kliens fölteheti a kérdést: Hol járunk most éppen, ebben a pillanatban? Olyan mélységben, ahol már valódi terápiás munka folyik, vagy csak szaladgálunk fel-alá a szobában, és terápiának nevezzük az egy légtérben töltött időt?

A terapeuta szakmai felelőssége, hogy fölismerje, milyen szinten mozognak épp, és annak megfelelően cselekedjen (vagy épp ne cselekedjen, csak várjon türelemmel).

A kliens ugyanakkor azzal a kérdéssel szembesülhet, amit én szögeztem neki a címben az Olvasónak:

– Voltaképpen miért is fizetek én a mai alkalommal? – És hogy valamiért vagy semmiért, annak nem kis része önmagán, nem a terapeután múlik.

Na jó, ez így túlzás, mert se orvosi, se konzílium: maradjunk talán annyibban, hogy „több szem többet lát” – kíváncsi vagyok az olvasók véleményére. Tehát, Kedves Olvasó, orvosi és pszichológiai ismereteid teljességét latba vetve, mit gondolsz a következő esetről?

Az illető középkorú férfi – nevezzük Bélának –, van egy saját kisvállalkozása, továbbá felesége és két gyereke. Fizikailag jó egészségnek örvend, azonban az őt gondosan megfigyelő az alábbi, rendkívül változatos tünetekről számolhat be:

a) Bélának szelektív kutyafóbiája van. Ez azt jelenti, hogy általában véve a kutyákkal semmi baja, azonban furcsa módon, ha fehér uszkárt lát, azonnal negatív automatikus gondolatok özöne árasztja el, és a félelem, illetve szorongás minden jelét produkálja.

b) Bélával, mint szinte mindenkivel, időről időre előfordul – főleg, amikor kimerültebb –, hogy megrándul a szemhéja, vagy valamelyik karján „ugrik” egyet az izom. Csakhogy Béla ezt a jelenséget nem saját kimerültségével magyarázza: meggyőződése, hogy a teste titokzatos módon azt jelzi, hogy rosszakarói épp kipletykálják a háta mögött.

c) Béla emellett nagyon innovatív a vállalkozásában, sok új ötlete van, de valami megmagyarázhatatlan oknál fogva úgy gondolja, hogy egy projekt sikerességének előfeltétele, hogy azt keddi napon indítsa el, mégpedig a hónap 19-e és 22-e között. Ha az adott hónapban ezen intervallumban épp nincs kedd, akkor inkább vár, ha kell, több hónapot – végső soron akár az egész projektről lemond, dacára annak, hogy minden üzleti mutató elsöprő sikert jósol neki.

d) Béla egyik látványos szokása, hogy ha beszélgetés közben elhangzik egy tetszés szerinti madárfaj neve, akkor felkel a helyéről, hátat fordít beszélgető partnerének, és fenekét kidomborítva lehajol, hogy keresztezett kézzel megérintse a bokáját. Utána visszaül, és folytatja a beszélgetést, mintha mi sem történt volna.

e) Amennyiben Béla beszélgető partnere véletlenül kiejt valamit a kezéből (teszem azt, egy szem kockacukrot vagy egy doboz gyufát, amivel babrált), Bélában azon nyomban felüti a fejét a gondolat, hogy a másik épp szexelni akar, és e gondolatának fenntartás nélkül hangot is ad.

f) Ha forró leves vagy fagylalt fogyasztása közben megsajdul a foga, akkor Béla nem arra gondol, hogy ideje volna felkeresni fogorvosát, hanem szent meggyőződése, hogy valamelyik szomszédja már megint tiltott szerencsejátékot űz.

g) Ha Béla meglátja, hogy egy járókelőn zöld zokni van, akkor – maga sem tudja miért – ellenállhatatlan késztetést érez, hogy megfogja a legközelebb parkoló autó visszapillantó tükrét, s azt be-, majd visszahajtsa. Ha a környéken nincs parkoló autó, vagy nem behajtható a tükre, Béla képes hosszú órákon keresztül szorongani.

Eddig a leírás – jöhet a diagnózis. Kedves Olvasó, mi a véleményed Béláról, elsősorban a mentális állapotáról, más szóval pszichés egészségéről? Biztonságban éreznéd-e magad a társaságában? Örülnél-e, ha részt vállalna a gyerekeid nevelésében? Megnyugtató volna-e annak tudata, hogy ő vezeti a buszt, amire felszálltál, vagy a repülőt, amelybe beszállni készülsz? Elfogadnád-e őt tanácsadónak, ha üzleti döntés előtt állsz? Egyáltalán: mérvadó lenne-e számodra Béla véleménye bármiben is? Másként fogalmazva: úgy gondolsz-e Bélára, mint aki szilárdan áll két lábbal a valóság talaján?

Ha emlékszünk még, a sématerápia egész rendszere arra épül, hogy léteznek bizonyos érzelmi alapszükségletek, amelyeket az egészséges ember képes adaptív módon kielégíteni. A sématerápia birodalmában tett kirándulásunk elején felfedezésre váró területet pedig egy ötemeletes kórházhoz hasonlítottuk, amelyben 18 osztály található. Eddig e kórház két emeletével, azon belül 9 osztállyal ismerkedtünk meg.

Az I. emelet (azaz sématartomány) neve: Elszakítottság és elutasítottság. Itt öt osztály (séma) található, s ezek közös nevezője, hogy az „itt fekvő betegek” nem képesek kielégíteni a biztonságos kötődésre, az elfogadásra és a gondoskodásra irányuló alapvető emberi szükségleteiket. Az egész emelet mottója ez lehetne: „Nem vagyok szerethető.” Az ide tartozó sémák pokoli kínokat okoznak; korábban nem véletlenül neveztük ezt a sématartományt a „borzalmak tárházának”.

A II. emelet: Károsodott autonómia és teljesítőképesség. Az itt található négy séma közös nevezője az önállótlanság, a tehetetlenség; azon szorongató érzés átélése, hogy – az élet valamely speciális területén, vagy az életben általában – „nem vagyok kompetens”.

Itt az ideje szemügyre vennünk a kórház III. emeletét – először csak általánosságban, mert meglepő dolgok várnak ránk.

Kb. egy hónapja került a boltokba Boldizsár Ildikó szerkesztésében a Meseterápia a gyakorlatban című könyv. A kötet azon hallgatók vizsgadolgozataiból, esettanulmányaiból készült válogatás, akik idén tavasszal elvégezték a Metamorphoses Meseterápiás Módszer Semmelweis Egyetem által akkreditált 120 órás képzését. (A könyv címlapjára kattintva a fülszöveg és a tartalomjegyzék olvasható.)

A könyv egyik tanulmányát én írtam, a fenti címen. Mivel a szöveg kicsit hosszúra sikerült, a gyűjteménybe csak részletek kerülhettek. Alább az esettanulmány bevezetőjét közlöm; a teljes szöveg a linkre kattintva található meg.

Bevezetés

A következőkben egy integratív szemlélettel vezetett rövidterápiás esetet mutatok be ülésről ülésre, a kliens kifejezett engedélyével, az érintett szereplők nevének és lakhelyének szokásos megváltoztatásával. A terápia 2013. november és 2014. május között zajlott, heti rendszerességgel, huszonegy ülésben, alkalmanként 60 perces időkeretben.

A negyvenöt éves Emőkét a Young-féle sématerápiáról írott cikkeim fogták meg, ezeken keresztül talált el hozzám, így közös munkánk módszerkereteit kezdetben ez az – önmagában is integratív – megközelítés határozta meg. Ez hamarosan kiegészült a tranzakcióanalízis (TA) fogalmi készletével és gondolatvilágával. Ugyancsak helyet kapott a beszélgetésekben a Marshall B. Rosenberg nevével fémjelzett erőszakmentes kommunikáció (EMK) is, amit a terápiás munkám során rendszeresen alkalmazok, elsősorban nem is mint kommunikációs modellt, hanem mint a kognitív átkeretezés hatékony eszközét.

A terápia ötödik ülésén döntő változás történt a folyamatban, amelyet egyikünk sem láthatott előre. Ekkorra már világossá vált mindkettőnk számára, hogy Emőke egyik elsődleges problémája a nőiség. A beszélgetés egy pontján minden átmenet nélkül eszembe jutott a Hamupipőke című mese, és úgy gondoltam, érdemes lenne megpróbálnunk, hogy vajon előrébb tudunk-e jutni a Metamorphoses Meseterápiás Módszer alkalmazásával.

Ezt követően hét ülésen keresztül dolgoztunk a mesével. Nekem ekkoriban zajlott a 120 órás meseterapeuta-képzésem, és – részint ennek keretében – folyamatos e-mail kapcsolatban álltam dr. Boldizsár Ildikóval. Így a meseterápiás munka az ő szupervíziója mellett zajlott.

Az amúgy racionalizáló kliens kezdetben berzenkedett a számára merőben újszerű megközelítéssel szemben. Ellenérzése azonban hamarosan oldódott, és a mese feldolgozásával jó alapot teremtettünk a további terápiás munkára, amely aztán a standard kognitív terápia útján haladt, és jutott el a lezárásig.

Az esettanulmány teljes szövege a linkre kattintva pdf formátumban olvasható.

Mint mindenki, én is szeretem a pozitív visszajelzéseket. (A mindenki alól kivétel az a pár százmilló ember, akinek a pozitív sztrókok elfogadása sorskönyvileg le van tiltva.) Azt is szeretem, ha a szemem szépségét dicsérik, meg azt is, ha a munkámat.

A szép szememnek (amiről nem tehetek) szóló visszajelzésnek egyszerűen örülök és elteszem. A munkámnak (amiről tehetek) szóló elismerés viszont a zsigereimig hatol, mert azt élem meg, hogy az életem értelmes, és amit az időm jó részében művelek, az hasznos. És ez a megélés jó érzéssel tölt el.

Ma ilyen jó érzésben volt részem, amikor egy kliensemmel közel három év után lezártuk a munkát. Pozitív visszajelzést kaptam tőle, méghozzá kézzelfogható formában. Mi több, engedélyt arra, hogy – természetesen név nélkül – ezt meg is osszam másokkal, sőt – mintegy referenciaként – a nyilvánossággal is.

A kézzelfogható dolog – ajándék – egy kétoldalas lap. Itt látható mind a kettő. Magyarázatot nem fűzök hozzá, mert nem érzem szükségét.

Before


 
After

(Felhasználói kézikönyv)

Az ivós játékok a társaságban történő gyors és hatékony berúgást szolgálják, és évszázadok óta igen népszerűek. Számos verziójuk van, de a lényeg ugyanaz: amikor egy előre meghatározott esemény bekövetkezik – akkor iszunk. Amikor azt látjuk a tévében, hogy Jockey Ewing iszik egy bourbont – akkor iszunk. Amikor azt olvassuk, hogy Harry Potter „még soha nem érezte magát ilyen nyomorultul” – akkor iszunk (ahogy Mercedes Lackey írja Harry Potter és a poszttraumás stresszbetegség című esszéjében, az általa szerkesztett Harry Potter világának feltérképezése című kötetben).

A pszichológusnál úgy tudunk könnyen és gyorsan berúgni, hogy amikor az kiejt egy bizonyos szót – akkor iszunk. Hogy ez a szó mi legyen, azt annak alapján lehet eldönteni, hogy az adott pszichológus milyen iskolához tartozik. Amennyiben sorsunk egy kognitív terapeutával hoz össze minket, akkor a sárga földig való lerészegedés biztos módjának tűnik, hogy amikor elhangzik a hiedelem szó – akkor iszunk.

A pszichológiai „tudjukmi”

Azért döntöttem úgy, hogy megírom ezt a cikket, mert bár a hiedelem fogalma kulcsfontosságú a terápiában (nemcsak a kognitívben, de a sématerápiában és a tranzakcióanalízisben is), a magam részéről nem ismerek olyan, aránylag rövid és közérthető leírást, amit egy kliensnek a kezébe lehet nyomni: „Nesze, olvasd el; ebből megérted a lényeget, aztán dolgozhatunk vele.” Kénytelenek vagyunk a szűkös és értékes időben elméleti kérdésekről beszélgetni és fogalmakat tisztázni – ahelyett, hogy érdemben foglalkozhatnánk az ő konkrét problémájával.

A hiedelem szóval ugyanaz a gond, mint egy csomó más szóval a pszichológiában: mindenki használja őket lépten-nyomon, de embert próbáló feladat rövid, világos és egyértelmű definíciót találni rájuk. (Ilyen szó a tudattalan, a szelf, a dinamika, a kötődés stb.). A hiedelemről úgy beszélünk és írunk, mintha jogosan várhatnánk el a másik embertől, hogy tisztában legyen a szó jelentésével. Mintha olyan köznapi kifejezés volna, mint a kifli, a sárga csekk vagy az anyós. Ezen elvárásnak azonban semmi alapja nincs; a hiedelem szakkifejezés, és ha a kliens ezzel nem számol, akkor a szót meghallva simán másra gondol, mint a terapeutája, és ezzel oda a kölcsönös megértés.

A magam részéről több mint négy éve írtam le először ezen a blogon a hiedelem szót, és azóta számtalanszor használtam már – a definícióval azonban én is mindmáig adós vagyok. Arról nem is beszélve, hogy bár gyakran utalok arra, hogy a terápiában kezdeni kell ezt-azt a hiedelmekkel (sőt alkalmasint ezen áll vagy bukik a terápia sikere), rendszerezetten még soha nem írtam le, hogy mit is kezdhet az ember, ha rábukkant egy hiedelemre.

E mulasztásokat igyekszem most pótolni.

Hogyan szúrjuk el, de marhára?

Ezen címen szép vastag könyvet lehetne kiadni minden szakterületről, így a pszichoterápiáról is. E fiktív könyvnek én most csak egy fejezetét szeretném felvázolni a sokból. Méghozzá egy olyan hibázási lehetőségről írok, amely szinte minden terápiás iskola képviselője előtt nyitva áll. Belegyalogolhatnak ebbe a csapdába freudi és jungi analitikusok, kognitív, séma- és TA-terapeuták, pszichodráma-vezetők, Gestalt-terapeuták, és persze a meseterapeuták is. Tán csak a Rogers-féle nondirektív terápia gyakorlói vannak biztonságban e téren, amin nincs is mit csodálkozni: akinek alapelve a be nem avatkozás, azt nem fenyegeti a veszély, hogy rosszkor és rosszul avatkozik be.