Sorskönyv nélkül

Vannak olyan cikkek, amelyek szinte magukat írják – a szerzőnek csak elég gyorsan kell mozgatnia az ujjait a billentyűk fölött, hogy utolérje a gondolatmenetet. És vannak olyanok, amelyek látszólag minden lehetséges módon szabotálják önnön megszületésüket. Ide tartozik a sématerápiás sorozat jelen írása is, amely hónapok óta folyamatosan szamárfület mutogat nekem, miközben egy belső hang kitartóan duruzsolja:

– Ez úgysem fog összejönni, haver, hagyd is a fenébe! Esélyed sincs rá, hogy megírd. Gyenge vagy és állhatatlan. Jobban teszed, ha bele se kezdesz. Bárki más jobban megcsinálná, mint te!

Van egy burját népmese, amit nagyon szeretek. Ennek vadász hőse, a furcsa nevű Bőhön höbün, az úton vándorolva rezignáltan veszi tudomásul a legképtelenebb és legbanálisabb dolgokat, amit csak az élet elébe ad; a rozsdás ollót, a varangyos békát, a tehénlepényt és minden mást azzal a felkiáltással vesz fel a földről és dobja rá a kis szekerére: „Bármi legyen: gazdagít!” A mese végére kiderül, hogy igaza volt; minden, amit összegyűjtött, megtalálja helyét és szerepet kap a végső sikerben.

Így vagyok most én is ezzel a belső hanggal. Addig mondta, mondogatta a magáét, hogy egy idő után elkezdtem nemcsak lefagyni tőle, hanem odafigyelni rá, míg végül felismertem:

– Á, hát persze, hogy te vagy! Ezer éve nem adtál hírt magadról!

Ő volt az: az én jó öreg Kudarcra ítéltség sémám (betűjele Fa, az angol Failure to achieve kifejezés alapján), életem első felének egyik állandó kísérője. Akinek kamasz koromban, persze, nem tudtam a nevét, már csak azért sem, mert a sématerápiát akkor még ki sem találták, de aki név nélkül is sok boldogtalan pillanatom felelőse volt. És aki jó ideje meghúzta magát, mintha nem is létezne, most azonban megtette nekem a szívességet, hogy kidugva fejét a napvilágra, életjelet adjon – paradox módon így biztosítva számomra megfelelő sajátélményt ahhoz, hogy hitelesen bemutathassam őt.

Előre szólok, hogy a látszat ellenére az alábbi szöveg nem álomfejtésről szól.

Este megettem a szülinapomra kapott konfitált kacsamáj maradékát. Kacsazsíros kenyérrel, lilahagymával. Senki ne mondjon semmit: tudom, hogy nem egy tipikusan könnyű vacsora. Márpedig anyám már kölyökkoromban megmondta: „Ha sokat eszel lefekvés előtt, bivalyokkal fogsz álmodni.” Nos, bivalyokkal épp nem, de nyilasokkal igen. Ami hagyján, de egy pszichológiai dilemmával is.

Röviden a lényeg:

Valami iskolában vagy kollégiumban vagyok a többiekkel (nem tudom, kikkel), amikor megszállják az épületet a fasiszták. Nem németek: magyarok. Többségükben fiatal srácok; nincsenek egyenruhában – leginkább fekete nagyfiús cuccban parádéznak. Fizikailag éppenséggel nem bántanak senkit, de hangoskodnak, provokálnak – igyekeznek megfélemlíteni mindenkit, és ez sikerül is nekik. Ketten-hárman odaállnak az asztalunkhoz – épp ebédelünk –, rátámaszkodnak, és kihívóan vesznek maguknak az ételünkből (valami szendvicset eszünk). Csámcsognak, leszólják, hogy milyen vacak, és egyikük a megrágott falatot rá akarja tenni a tányéromra, közben figyeli a reakciómat. Én próbálom eltolni a kezét (nem hagyja), magamban viszont erős késztetést érzek, hogy felálljak, és ököllel pofán basszam a nyikhajt. Azonban visszafogom magam, mert tudom, hogy ez nem lenne hasznos: a ricsajozás azonnal átmenne nyílt erőszakba, talán meg is ölnének.

Aztán a fickók elunják a dolgot, és kimennek az ebédlőből; szétszóródnak az épületben. Alig páran maradunk, és egyszer csak látom, hogy egy ismerős nő óvatosan körülnéz, majd kiragaszt egy jókora röpcédulát a falra: FASISZTAMENTES ÖVEZET! Ennek láttán könnyekig meghatódom, hogy ezek szerint igenis van ellenállás, nem csak meghunyászkodás. Én is be akarok szállni. S minekutána látom, hogy a többi röpcédulája – amiből készséggel ad nekem is, hogy ragasztgassak – a fentinél sokkal bonyolultabb (kézzel teleírt lapok; minden irányban futó szövegek és rossz minőségű fotók átláthatatlan montázsa, amit elszánt, posztmodern bölcsészeken kívül kizárt dolog, hogy bárki végigböngésszen és felfogjon), elhatározom, hogy megírom a magam röpcéduláját.

A következő, nem túlságosan nagy gondolati mélységekben szántó szöveget tervezem kiplakátolni: NYILAS GYILKOSOK, HAZA!

Csakhogy – kapcsolok álmomban – a cselekmény két-három évvel 1944 előtt játszódik! Egész biztos, hogy jó ötlet egy ilyen szöveggel konfrontálni azokat, akik egyelőre még nem gyilkosok?

A választ nem találom meg, mert fölébredek.

Amint jeleztem, nem óhajtok álomfejtéssel foglalkozni. Kinek-kinek meglehet a hipotézise, hogy vajon miért álmodik valaki ilyeneket 2014-ben Magyarországon, október 23-ára virradóan, de ez most mellékes. Ami érdekes számomra – mivel már az ébredés percében is ez foglalkoztatott leginkább –, az az álom végén megjelenő dilemma. Jó ötlet-e pszichológiai szempontból egy ilyen plakát?

Nézzük a különböző szempontokat!

Valamit nyilván, hiszen ha nem rontanám el a dolgokat, akkor egész biztos...

...hogy most makkegészséges lennék. Hogy ideális lenne a testsúlyom. Hogy sokkal jobban állnék anyagilag. Hogy frenetikus lenne a szexuális életem. Hogy a férjemmel / feleségemmel / gyerekeimmel / szüleimmel / főnökeimmel / beosztottaimmal való kapcsolat az erőszakmentes kommunikáció eleven példája volna. Hogy az önismeretemmel és a személyiségfejlődésemmel már rég a csillagos eget ostromolnám. Röviden: hogy egyszer s mindenkorra kiléptem volna a sorskönyvemből, és az összes korai maladaptív sémám nyom nélkül begyógyult volna.

Sajnos erről szó sincs. Valamit nyilván elrontok. Vagy mégsem?

A nyelvtanulók rendre beleesnek egy tévedésbe, amikor a szabályok bemagolása során azon méltatlankodnak, hogy a szabályok nem logikusak. Mért nem tudtak az adott nyelv beszélői értelmesebb rendszert kialakítani?! – A türelmesebb tanár ilyenkor elmagyarázza, hogy a nyelvek nem úgy keletkeztek, hogy egy rakás nyelvész összeült, és hosszas viták után úgy döntött, hogy „a latinban legyen ötféle névszóragozás (declinatio)”, vagy „úgy lesz klassz az angol, ha 12 igeidőt pakolunk bele”. Ehelyett az adott nyelvközösség elkezdett valahogy beszélni, kialakult az adott nyelv(járárs), híján minden logikának és következetességnek. Aztán jöttek a nyelvészek, és addig vakarták a fülüket, amíg ezt az egész katyvaszt sikerült legalább egy kicsit áttekinthető kategóriákba préselni, és így tanítható rendszerré varázsolni.

Ugyanez a helyzet a pszichológiai modellekkel is. A sématerápiában pl. azt mondjuk, hogy az embernek 18 korai maladaptív sémája lehet, amelyek 5 sématartományba csoportosíthatók. Örülünk neki: hurrá, egy logikus rendszer. Aztán belefut az ember az Összeolvadás–éretlenség sémába (Em, az angol Enmeshment–Undeveloped self alapján), és elgondolkodik: mit keres ez a séma a II. sématartományban (Károsodott autonómia és teljesítőképesség), amikor ugyanezzel az erővel szerepelhetne a III.-ban is (Károsodott határok)?

A válasz az, hogy az emberi psziché sajnálatos módon nem teszi meg nekünk azt a szívességet, hogy logikus kategóriákba rendezze magát. A rendszeralkotó pszichológusok igyekeznek rendet vágni a káoszban, és – az átláthatóság érdekében – különválasztani olyan dolgokat, amelyek valójában összetartoznak. Amikor az Összeolvadás–éretlenség sémát kell elhelyezni a modellben, akkor adódik a kérdés: melyik érzelmi alapszükséglet szenved itt csorbát: az autonómia, kompetencia, én-azonosság érzése, vagy a reális keretek (határok) és önkontroll?

Mindkettő. Az Em séma lényege, hogy az egyénnek nem alakulnak ki a saját határai – ez alapján illene a III. tartományba; ennek következtében nincs épkézláb identitása – ez viszont a II. tartomány jellemzője. Amint mondtam: az emberi psziché nem logikus. A rendszer alkotója az ilyen zavaros helyzetekben valami alapján döntést hoz, a rendszer tanulója pedig ezt a döntést tiszteletben tartja.

Ezt teszem most én, és erre kérem az Olvasót is.

Tedd le szépen azt a borotvapengét. Noha az alábbi gondolatmenet nagyon baljóslatúan indul, sőt úgy is folytatódik, ígérem, a végén nem lesz szükséged rá.

Kezdjük hát.

Legjobb tudásunk szerint a világegyetem a semmiből jött létre ok nélkül, és cél nélkül ugyan, de feltartóztathatatlanul tart vissza a semmibe. Igaz, megtehetjük, hogy nem veszünk erről tudomást, és játszhatjuk, hogy a világegyetem kiszámítható, stabil és örök.

Játszhatjuk, csak épp azzal nem számolunk, hogy öröknek gondolt világegyetemünknek egy kozmikus szempontból jelentéktelen képződménye, a Föld nevű bolygó előbb-utóbb óhatatlanul bele fog csapódni a hasonlóan jelentéktelen, Nap nevű csillagba, és pora sem marad. Igaz, megtehetjük, hogy nem veszünk erről tudomást, és játszhatjuk, hogy a Föld kiszámítható, stabil és örök.

Játszhatjuk, csak épp azzal nem számolunk, hogy öröknek gondolt Földünk négy és fél milliárd éves történetében az ember nevű élőlény mindösszesen hárommillió éves múlttal rendelkezik, ami nevetségesen kevés nemcsak a Föld életkorához képest, de akár a dinoszauruszok által a Földön eltöltött százmillió évhez képest is – amely százmillió év ugyanolyan nyom nélkül tűnt el az evolúció történetének süllyesztőjében, mint amilyen nyom nélkül az ember tűnik majd el a Föld életközösségéből. Igaz, megtehetjük, hogy nem veszünk erről tudomást, és játszhatjuk, hogy az emberiség léte kiszámítható, stabil és örök.

(A mellékelt képen piros X-szel jelölt galamb bármelyik pillanatban szívinfarktust kaphat, és ez nagyon komoly következményekkel járhat. De erről majd később.)

Kezdjük egy idézettel:

„Élet: nemi érintkezés útján terjedő fertőző betegség, melynél a halálozási arány 100%.”

Fogalmam sincs, mi az idézet forrása, de szinte mindegy is. A gondolat, miszerint a halál elidegeníthetetlenül hozzátartozik az élethez, az emberi kultúra legnagyobb közhelye, és a legváltozatosabb formákban találkozunk vele nap mint nap, közmondásoktól internetes bölcsességeken át a legmagasabban kvalifikált szépirodalomig.

Az tehát, hogy előbb-utóbb mind meghalunk, tény. Az is világos, hogy e ténynek általában kevéssé szoktunk örülni. Mi több, az egzisztenciális pszichoterápia arra is rámutat, hogy hétköznapi szorongásaink jelentős részének forrása nem más, mint a – többnyire nem tudatosult – halálfélelem. Ha viszont így van, ha ez ilyen általános, akkor miért nem egyetemes emberi tulajdonságról beszélünk? Miért egy bizonyos sémáról, amelyről tudjuk, hogy az egyes emberben vagy kialakul, vagy nem?

Azért, mert az életünket átszövő halálszorongás nem válik mindannyiunknál szervezőelvvé, azaz nem uralja szükségszerűen a viselkedésünket. Ahhoz, hogy ez megtörténjék, ki kell alakulnia bennünk egy olyan kognitív–érzelmi mintázatnak, amely megakadályozza, hogy teljes életet éljünk, s mint ilyen, érthető okból kap helyet a Károsodott autonómia és teljesítőképesség sématartományban. A séma neve Sérülékenység–veszélyeztetettség; betűjele Vh, az angol Vulnerability to Harm or Illness kifejezés alapján.

Azért csak 40, mert erősen vágott anyagról van szó. Az előadásom kb. egy óra hosszú volt; ezt követte újabb egy órában egy beszélgetés a hallgatókkal. Történt mindez Soteria Alapítvány Kilátó Klubházának szervezésében, idén május 30-án.

A felkérés úgy szólt, hogy beszéljek az EMK-ról (erőszakmentes kommunikáció). Én erre megkíséreltem a lehetetlent, és a rendelkezésemre álló egy órában megpróbáltam átadni a féléves tanfolyamunk anyagának lényegét.

Az eredmény itt látható.

Az előadás és beszélgetés helyszíne egy óbudai panelház kb. 10 négyzetméteres közösségi helyisége volt. Ebből adódóan a képkivágás lehetőségei korlátozottak voltak; a prezentációnak csak a jobb alsó sarka látszik. A tőlem két méterre levő laptopot az egyik hallgató kezelte; akit az előadás tartalma nem köt le, az jót szórakozhat azon, amint félpercenként kiszólok neki, hogy „mehetünk tovább”; nekem roppant kényelmetlen volt, de kívülről nézve hátha viccesebb.

A felvételt és a vágást nem én készítettem; ma kaptam meg az elkészült anyag linkjét. Szeretettel ajánlom megértő és irgalmas figyelmetekbe.

A korai maladaptív sémákat a személyiség sérüléseinek tekintettük, az egész rendszert pedig egy kórházhoz hasonlítottuk, ahol öt emeleten tizennyolc osztály található: az egyes emeletek a sématartományok, az osztályok pedig maguk a sémák.

Eddig e kórház első emeletét jártuk be: az Elszakítottság és elutasítottság sématartományhoz tartozó öt sémával ismerkedtünk meg. Mint láttuk, az itt számon tartott sérülések különböző módokon ugyan, de mind abban akadályoznak meg bennünket, hogy a biztonságos kötődésre, elfogadásra és gondoskodásra irányuló alapvető emberi szükségleteinket kielégítsük. Aki e területen hiányt szenved, az folyamatosan a magány érzésével (vagy fenyegetésével) küzd, és – tudva vagy tudatlanul – a következő életérzés kíséri végig mindennapjain: „Nem vagyok szerethető.” Ez a sématartomány a borzalmak tárháza.

A kórház második emelete sem nevezhető éppenséggel vidám parknak. A II. sématartomány a Károsodott autonómia és teljesítőképesség nevet viseli, és olyan ki nem elégült szükségletek tartoznak ide, mint az autonómia, a kompetencia és az én-azonosság (identitás) érzése. Ebben a tartományban négy maladaptív sémát tartunk számon, amelyek mindegyike – különböző hangszerelésben – azt visszhangozza: „Nem vagyok önmagam; alkalmatlan vagyok az életre.”

E sémák közül az első a Dependencia–inkompetencia (angolul: Dependence–Incompetence) amelyet a Di betűjellel rövidítünk.

Az I. sématartomány sémái, mint láttuk, abban akadályoznak meg bennünket, hogy autonóm és hatékony módon elégítsük ki a biztonságos kötődés, az elfogadás és a gondoskodás iránti szükségletünket. Ugyanezen dallam különböző szólamait különböző hangszerek szólaltathatják meg. Ezekből eddig néggyel ismerkedtünk meg:

„Előbb-utóbb mindenki elhagy, magamra maradok” – mondja az Ab séma.
„Az emberekben nem lehet megbízni, minden ember bántani akar, még az is, aki látszólag a javamat akarja” – mondja az Ma séma.
„Nincs senki, akire számíthatnék: aki gondoskodna rólam, aki megértene, aki megvédene” – mondja az Ed séma.
„Nem vagyok elég értékes ahhoz, hogy bárki is szerethessen” – mondja a Ds séma.

E dallamnak van egy ötödik szólama is. E szólamot úgy nevezzük: Társas izoláció–elidegenedettség; betűjele Si, amely az angol Social Isolation–Alienation rövidítése.

Senki sem sziget

Vannak nagyon szerethető közhelyek. John Donne (1572–1631) jól ismert sorai is ilyenek:

Senki sem különálló sziget; minden ember a kontinens része, a szárazföld egy darabja; ha egy göröngyöt mos el a tenger, Európa lesz kevesebb, éppúgy, mintha egy hegyfokot mosna el, vagy barátaid házát, vagy a te birtokod; minden halállal én leszek kevesebb, mert egy vagyok az emberiséggel; ezért hát sose kérdezd, kiért szól a harang: érted szól.

Ugye, milyen egyértelmű szavak? Mégis, az egyértelműség mindig gyanús. Egy kliensem mesélte, hogy a pár évvel fiatalabb öccsét kezdettől fogva, fenntartások nélkül imádta. Majd más kontextusban felidézte a régmúltból a máig a fülében csengő szülői mondatokat: „Szeretned kell az öcsédet!” Én erre ártatlan pofával bekérdeztem: ha egyszer magától és láthatóan szerette az öccsét, ugyan, mi lehetett a célja ennek a szülői felszólításnak? És itt valami átkattant benne: elkezdett emlékezni, régi eltemetett érzésekhez hozzáférni, amelyek mind azt tanúsították, hogy bizony az öcsike iránti szeretet korántsem volt mindig lángoló és magától értetődő.

Csak azért lehet értelme leírni (aztán évszázadokon át agyonidézni) azt, hogy „senki sem sziget”, mert bizony vannak, akik számára ez korántsem evidencia. Vannak, akik saját magukra úgy tekintenek, mint akik különállóak, mint akik el vannak szigetelve... Kiktől is? Hát „a többiektől”.

Nem tartom magam különösen jól neveltnek, de azért bizonyos dolgok elég szilárdan rögzültek bennem is. Ilyen az, hogy ha kérdeznek, illik válaszolni. A Bezzeganya kérdezett, méghozzá a meseterápiáról. Én meg válaszoltam.

Te pedig, ha érdekel, itt elolvashatod.