Sorskönyv nélkül

Csaknem másfél év a népmesék világában.

3×40 óra: alapképzés, továbbképzés, specializáció. Fele elmélet, fele gyakorlat. Három vizsgadolgozat – ezek közül az egyik publikus, a másik kettő esettanulmány.

Ma délután kaptuk meg a tanúsítványokat; az utolsó akadály megugrásaként mindenki mesét is mondott.

Mától hivatalosan jogosult vagyok az alkotó-fejlesztő metamorphoses-meseterapeuta cím használatára. Büszke vagyok rá – de ami azt illeti, meg is dolgoztam érte.

Mit érez az egyszeri terapeuta és blogger, aki nagy garral fejest ugrott a sématerápia ismertetésébe, aztán azon kapja magát, hogy eltelt bő negyedév azóta, hogy a témában az utolsó cikket megírta?

Bontsuk ketté a választ. Amikor épp friss és kipihent, jól szolgál az egészsége, a napi munkájában egymást érik a sikerélmények, társas kapcsolatai rendezettek és gazdagítóak, ráadásul itt a tavasz és csiripelnek a madarak – akkor vidám és gondtalan, elégedett az élettel és önmagával. Amikor azonban hullafáradt, közeledik az első kontroll, munkájában újra meg újra megtapasztalja saját kompetenciájának határait, magánéletét félreértések és mosolyszünetek tarkítják – akkor hiába tavasz, hiába csiripelés: hősünket berántja a gumikötél, és jó eséllyel aktiválódik a Csökkentértékűség–szégyen sémája.

Aztán ha győz a tavasz, és sikerül újra összevakarnia autonómiáját, elégedetten konstatálja: de hiszen a megkezdett sorozatban amúgy is ez a séma jönne sorra! Így legalább sajátélményeire is támaszkodhat a jellemző érzések, gondolatok és viselkedések bemutatása közben – dünnyögi magában, és leül cikket írni.

A Sorskönyv nélkül továbbra sem lesz én-blog, de ez egy nagyon személyes írás – alkalmasint a legszemélyesebb, amit ezen az oldalon valaha közzétettem. Sokáig töprengtem, hogy egyáltalán itt van-e a helye, de arra jutottam, hogy – túl azon, hogy számomra mennyire fontos – mások számára is lehet mondanivalója.

Hogy az idén lesz-e még folytatása a sématerápiás sorozatnak, azt nem tudom. Úgyhogy az alábbi önvallomással szeretném megköszönni minden olvasóm egész éves figyelmét, és kívánok szép ünnepeket és boldog új évet.

Elmúlt, vége van. Valójában vége volt már fél évvel ezelőtt – akkor történt a műtét –, de az azóta belém ömlesztett méreg jelentősen csökkentette az esélyét, hogy valaha is új életre támadjon.

„But his soul goes marching on” – de a szelleme itt van, jelen van. Ahogy dr. Dysart, a pszichiáter mondja a pusztító téves eszméitől épp megszabadult – és álomba nyugtatózott – fiú teste fölött:

„Ez hazugság, Alan. Ilyen könnyen ő azért nem megy el. Csak odébb kocog, mint afféle engedelmes, vén gebe. Ha Equus elmegy – ha ugyan egyáltalán elmegy –, Alan, a maga kitépett beleit viszi magával a foga között. És nekem nincs raktáron semmim a helyébe... Ha ezt csak sejtené is, fölkelne ebben a percben, és elfutna tőlem, ahogy a lába bírja.”

(Peter Shaffer: Equus. Fordította: Göncz Árpád)


Nem megy el könnyen, mert ő és én évekig összetartoztunk. Frigyünket pedig évtizedekig készítettem elő. Sok évvel azelőtt, hogy először hírt adott volna magáról, írtam Ráktérítő című versem végén:

egy ismeretlen ponton tán a testem
féltőn szeretve őrzi már a sejtet
mely egy napon sorsunkat teljesítve
az ismert módon osztódásnak indul


Még korábban pedig, amikor hipnotikus életkor-regresszióban saját magzati létemet éltem újra, önkéntelenül is így definiáltam pillanatnyi helyzetemet: „Ott vagyok anyám hasában, mint az a daganat, amelyik később megölte.”

Mindezeket figyelembe véve kijelenthetem: a vastagbélrákom sorsszerű volt. No nem istenekre, karmára vagy csillagokra gondolok, hanem a sorskönyvemre. Arra az önmagam által, tudattalanul írt élettervre, amelyet – mint mindenki – hatéves koromra megírtam, és későbbi életem során – ugyancsak szándékolatlanul – mindent megtettem, hogy azt valóra is váltsam. Hát sikerült.

Nem megy el könnyen – akkor sem, ha most, a kemoterápia végeztével minden kontroll-leletem negatív. Nem megy el, mert van még mondanivalója. Nem megy el mindaddig, amíg el nem mondott mindent, és én föl nem fogtam. És ha nem fogom föl, visszajön, hogy újra elmondja. Mindhalálig.

Az ember azt gondolná, hogy ez a pszichológia alapkérdése. Nem az – amint ezt a bő három évvel ezelőtt keletkezett Hapci-szótár-ban az alábbiak szerint kifejtettem:
 
„Psziché. A görög pszükhé szó többnyire azt jelenti: lélek. (Latin fordítása: anima.) Hogy a lélek szó mit jelent, az már keményebb dió, ugyanis több mindent jelent. Elsősorban is évszázadokra elegendő mennyiségű gumicsontot a filozófusok és teológusok számára. A lélekkel kapcsolatos kérdések közül az első, hogy van-e. A második, hogy – feltéve, hogy van lélek – lényegét tekintve különbözik-e a szellemtől (görögül pneuma, latinul spiritus). A harmadik kérdés, hogy a pszichológia tudománya mit válaszol ezekre a kérdésekre. Erre a kérdésre a legkönnyebb felelni: Semmit. A pszichológia („lélektan”) nevű tudomány érdeklődési körén az a valami, amit a filozófusok és teológusok léleknek hívnak, és aminek a létét vallják vagy tagadják, maximálisan kívül esik.”

Eddig az – önmagamtól vett – idézet. Az utóbbi időben azonban szöget ütött a fejembe, hogy attól, hogy a pszichológiának nincs válasza a fenti kérdésre, nekem még lehet. (Hogy a pszichológiát miért nem érdekli ez a kérdés, a fenti cikkben azt is kifejtem.) És akik rendszeresen áldoznak idejükből és figyelmükből arra, hogy elolvassák a pszichológia és a pszichoterápia témájában írott eszmefuttatásaimat, azok – amíg a sématerápiás sorozatom következő darabjára várnak – esetleg kíváncsiak lehetnek arra, hogy mit gondolok erről a közvéleményt sok évszázada megosztó kérdésről.

Vannak idegen eredetű szavaink, amelyek részét képezik az átlagosan művelt magyar ember szókincsének (pl. szex). A depriváció szó nem tartozik ezek közé. Tapasztalataim szerint sokan önkéntelenül a lényegesen elterjedtebb deprimáltság szóra (levertségre) asszociálnak róla. Furcsa módon, noha a két szónak semmi köze egymáshoz, az asszociáció nem teljesen hibás. E séma érzelmi megnyilvánulása valóban lehet levertség is – sok más mellett, ahogy azt mindjárt látni fogjuk.

A depriváció szó jelentése: megfosztottság. Olyasvalaminek a hiánya, ami „kellene, hogy legyen”. E kitétel ismerős lehet már a skolasztikából is, amely szerint „jó az, ami saját létmódjának megfelelő”. Klasszikus példával élve, más eset a látás – mint jó dolog – hiánya egy darab kőnél, és más egy kismacskánál. A kőnek – a maga létmódja (természete) szerint – nem dolga, hogy lásson, a kismacskának viszont igen. A kő esetében nem beszélhetünk a „látástól – tehát valami jótól – való megfosztottságról”, ezért a látás hiánya a kőben nem nevezhető rossznak. A rossz ugyanis – e rendszer logikája szerint – nem a jó puszta hiánya, hanem a jótól való megfosztottság („privatio boni”). Ha a kő nem lát, az „jó”. Ha a kismacska nem lát, az „rossz”. Ennyit a skolasztikáról.

A sématerápia harmadik sémája, az Érzelmi depriváció (Ed, Emotional deprivation) Young szerint egyike a leggyakoribbaknak. (A másik kettő a Csökkentértékűség–szégyen és a Behódolás – ezekről majd a maguk idején lesz szó.) És mivel olyasvalaminek a hiányára mutat rá, ami az embernek „saját létmódja” szerint kijárna, az Ed sémát már a régi skolasztikusok is jogosan illették volna a „rossz” jelzővel (jóllehet ugyanez a jelző ugyanezen oknál fogva mind a 18 sémára elmondható lenne).

Mi jár ki az embernek?

Igen, tudjuk: a műfogsora. De most komolyan: melyek azok az alapvető dolgok, amelyeknek a hiányát önálló sémaként tartjuk számon? Elvégre a hiány nem csak erre az egy sémára jellemző: mint láttuk, az egész sématerápia logikája arra épül, hogy minden embernek megvannak ugyanazon érzelmi alapszükségletei, és ha ezek kielégítésében (elsősorban gyerek- és serdülőkorban) valami defekt lép fel, az vezet a korai maladaptív sémák kialakulásához.
 
Ebben az értelemben valamennyi sémát tekinthetjük megfosztottságnak. Az Érzelmi depriváció annyiban különbözik a többitől, hogy az e sémával rendelkező ember szubjektíve is azt éli át, hogy valami fontos dolog hiányzik az életéből. Pontosabban három dolog valamelyike.

Hosszasan tárgyaltuk az I. sématartomány 2. sémájának, a Bizalmatlanság–abúzus (Ma) sémának a lehetséges gyermekkori eredetét. Beszéltünk az abúzus szó jelentéséről, a gyermekbántalmazásról, a traumák természetéről, sőt még az emlékezeti torzításokról is. Egyvalamiről nem esett mindeddig szó: arról, hogy voltaképpen mi is az a Bizalmatlanság–abúzus séma.

Mark Twain és a macska

Az Ma séma alapja egy kognitív torzítás, nevezetesen a túláltalánosítás. Láttuk, hogy a séma gyermekkori hátterében olyan epizódokra bukkanhatunk, amikor a gyereket bántalmazták, kihasználták, becsapták, megalázták. Ez eddig egyedi tapasztalat. („Egyedi” akkor is, ha ismételt, annyiban, hogy konkrét). Sémává attól válik, hogy az ember az egyedi tapasztalatot úgy tekinti, mintha az a valóság egészére nézve érvényes információval szolgálna. Mark Twain szavaival:

A macska, ha egyszer ráült a forró kályhalapra, soha többé nem fog forró kályhalapra ülni. De hideg kályhalapra sem.

Akinek aktív az Ma sémája, annak alaphiedelme, hogy az egész világ egy forró kályhalap. Meg van győződve arról, hogy az emberekben nem lehet megbízni: hogy gyakorlatilag minden ember bántalmazza, kihasználja, becsapja és megalázza őt – vagy ha vannak is, akik eddig nem tették, azok is minden bizonnyal erre készülnek. Élete állandó készenlét és gyanakvás: igyekszik idejében felismerni és leleplezni mások hátsó szándékát, manipulatív üzelmeit.

Ma sémával az ember egyedül érzi magát, környezetétől elidegenedve. Jellemző érzése a tehetetlenség és reménytelenség – ugyanúgy, mint gyermekkorában, amikor még fizikailag volt képtelen megmenteni önmagát a bántalmazó személyektől. Emellett gyakori a szégyen és a bűntudat érzése, hiszen kicsi gyermekfejében egykor úgy állt össze értelmes, kerek egésszé a valóság, hogy „bántanak – tehát rossz vagyok”. (Főleg akkor, ha aktív a Csökkentértékűség–szégyen séma is.) E hiedelem felnőttkorban is elkísérheti az embert, és mindaddig megmarad, amíg a gyógyító, szerető környezet, avagy terápiás beavatkozás hatására szépen, lassan át nem íródik.

Az első séma megbeszélése kapcsán tisztáztuk, hogy az ember legelemibb igénye, hogy a „fontos másik” (kezdetben: az anya) kiszámíthatóan jelen legyen az életében. Ezzel azonban koránt sincs letudva a dolog: attól még, hogy az anya (apa, nagyi, tanító néni, férj, feleség stb.) fizikailag elérhető, a biztonságos kötődésre irányuló érzelmi szükséglet kielégítése számos ponton zátonyra futhat. Az egyik leghegyesebb zátony pedig az, amikor a kiszámíthatóan jelen lévő tekintélyszemély ahelyett, hogy kiszámíthatóan segítené, oltalmazná, támogatná az egyént, kiszámíthatóan bántalmazza.

Egy kis etimológia

Az I. sématartomány következő sémája a Bizalmatlanság–abúzus nevet kapta, betűjele Ma (Mistrust–abuse).

A latin abusus szó jelentése: visszaélés, jogtalanság. Érdemes átgondolni, miből is ered a kifejezés: ab = -tól/-től; usus = használat. Vagyis az abúzus nem más, mint „a [szokásos, megfelelő, általánosan elfogadott] használattól való eltérés”. Beszélünk alkohol- vagy drogabúzusról, vagyis a nevezett szerekkel való „visszaélésről”. Azonban az önmagában álló abúzus szó mai jelentése egyszerűen: bántalmazás. Ezen belül többnyire a gyermekek bántalmazását nevezik így, méghozzá – elsősorban – a gyermekek szexuális bántalmazását. No igen: egy gyermeket szexuálisan bántalmazni – ez enyhén szólva is eltér az „általánosan elfogadott használattól”.

Amíg az Ab séma élettörténeti hátterében azt találjuk, hogy a szülő nem volt jelen a gyerek életében, addig az Ma séma gyökerében olyan szülő (vagy más tekintélyszemély) van, aki nagyon is jelen volt – és bántotta a gyereket.

Egy fájdalmas dallam – sok hangszeren

Ha arról van szó, hogy valakit bántani kell, a homo sapiens roppant gazdag eszköztárral tud belevágni a feladat teljesítésébe.

• Van keze, amivel megütheti vagy fojtogathatja a másikat.
• Van lába, amivel bele is rúghat.
• Van nemi szerve, amivel megerőszakolhatja.
• Vannak hangképző szervei, amelyekkel sértő, megalázó, fenyegető mondatokat mondhat.
• Van agykérge, amellyel mindezen szörnyűségeket hatékonyan képes összeszervezni.
• Van társadalmi státusza, amelynek révén rá tudja venni az áldozatot, hogy hallgasson vagy hazudjon a bántalmazás tényéről.
• És persze ha nagyon muszáj: van vak komondora is, amelynek a hátán kikutyagolhat a felelősségre vonás alól.

De ha erről a témáról beszélünk, egy ilyen hevenyészett lista kevés. A bántalmazásról és a traumákról meglehetősen sok tévhit él a fejekben. A Bizalmatlanság–abúzus sémával akkor tudunk értelmesen és hatékonyan foglalkozni, ha ezen a téren világosan látunk.

Nem lehet azt állítani, hogy Young és munkatársai úgy állították össze a sémák listáját, hogy a végére hagyták volna az ínyencfalatokat. Ellenkezőleg. Az I. tartomány sémái a legalapvetőbb érzelmi szükségletekből fakadnak. Itt gyökereznek a legsúlyosabb szenvedések, és ide vezethető vissza a legtöbb személyiségzavar is.

Az I. sématartomány az Elszakítottság és elutasítottság nevet viseli. A hozzá kapcsolódó szükségletek a biztonságos kötődésre, elfogadásra, gondoskodásra, valahová tartozásra irányulnak. E szükségletek deficitje öt maladaptív sémával írható le, ezek közül az első az Elhagyatottság–instabilitás, amelynek a Young Séma Kérőívben a betűjele Ab. A betűjelek a sémák angol elnevezéséből (jelen esetben: Abandonment–Instability) származnak. A továbbiakban a folyószövegben is fogom használni; ez elsőre talán furcsa lesz, de hozzá lehet szokni. (Tapasztalatból tudom.)

Középkezdés

Az Elhagyatottság–instabilitás séma nem véletlenül került a lista legelejére. A kisbaba számára mindennek az alfája és ómegája, hogy az anyja folyamatosan jelen van. Számára ez jelenti az életet és a világot, mi több: ez jelenti önmagát. Ha az anyja nincs jelen, akkor ő maga sem létezik.

A kisbaba nem hülye. Első, intuitív tapasztalatai a világról biológiai tényekben gyökereznek: sok más állattal ellentétben a homo sapiens ivadéka történetesen valóban életképtelen szülői gondoskodás nélkül. Hogy ez jó-e, vagy sem, azon lehet filozofálni; akinek nem tetszik, reklamáljon az evolúciónál.

Az a szorongás tehát, amit a kicsi ember érez, amikor anyja elhagyja, első megközelítésben adaptív vészcsengőnek tekinthető. Más kérdés, hogy az anya folyamatos jelenléte – főleg a mi civilizált társadalmunkban – többnyire nem biztosítható. Anya hosszabb-rövidebb időkre szükségszerűen magára hagyja a gyereket: kimegy főzni, leszalad vásárolni, beugrik a Nemzeti Dohányboltba cigiért. Ezek néhány perces különválások csupán, de a kisgyerek fejéből hiányoznak az olyan fogalmak, mint „átmenetileg”, „néhány perc”, „hamarosan újra” és hasonlók. Számára az anya eltávozása minden egyes alkalommal örökre szól, és ebbe az eltávozásba a gyerek minden egyes alkalommal egy kicsit belehal.

Aztán persze úgy lesz belőle jól funkcionáló felnőtt, hogy ezeket a kis belehalásokat aránylag egészségesen túléli: újra meg újra megtapasztalja, hogy az anyja visszajön. Egyrészt elkezd kialakulni a frusztrációs toleranciája, másrészt megtanulja belsővé tenni az anyja képét. Ez azt jelenti, hogy az anyja valósága nem szűnik meg számára a fizikai jelenlét megszűnésével. A belső kép úgy működik, mint egy akkumulátor: akkor is biztosítja az anya által nyújtott biztonságot, amikor a gyerek nincs „bedugva a konnektorba”, azaz amikor az anyja pillanatnyilag épp nincs jelen.

Túl bizakodó voltam, amikor azt hittem, egy-egy cikkbe belefér egy-egy sématartomány összes sémája. Hát nem.

Elkezdtem írni az első cikket az I. sématartományról, de még az első sémával sem végeztem, amikor rájöttem: borzasztó hosszú lenne, ha végigtolnék egyetlen szövegben 5 db sémát: mindegyiknél külön-külön részletezve a rá jellemző legfontosabb hiedelmeket, a jellegzetes érzéseket, a három különböző megküzdési stílusra jellemző viselkedéseket – nem is szólva arról, hogy mit lehet kezdeni az adott sémával annak érdekében, hogy az meggyógyuljon.

Úgyhogy kisebb rosszként végül azt választottam, hogy mind a 18 sémáról külön írok majd – több cikk lesz így, de reményeim szerint összeszedettebbek, érthetőbbek, olvashatóbbak. És nem mellesleg olvasás közben jobban lehet összpontosítani a saját érintettségünkön való gondolkodásra – elvégre ez itt egy önismereti blog volna, vagy mi a szösz...

Mi történik, ha valakit mellbe lőnek, és történetesen nem hal bele a lövésbe? Tiszta sor: kórházba kerül, ahol addig kínozzák szegényt az orvosok, amíg többé-kevésbé meg nem gyógyul. Röviden ennyi a történet.

Ha részletesebben meg akarjuk vizsgálni, fölmerül a kérdés: egész pontosan melyik orvos illetékes az ellátásában? A sebész? A belgyógyász? A pulmonológus? Valószínűleg mindegyiknek jut szerep a gyógyításban – a radiológusról, aneszteziológusról, dietetikusról és gyógytornászról nem is beszélve.

A betegtől nem lehet elvárni, hogy lesz szíves úgy megbetegedni, hogy összes tünetével pont passzoljon egy adott orvos szakterületéhez. Ez nemcsak a testi betegségekre igaz, hanem a pszichés sérülésekre is. Ritka az, hogy egy gyerekkori trauma csak és kizárólag egy bizonyos „X” helyen okoz kárt a személyiségben, így azt egy bizonyos „Y” pszichoterápiás protokollal könnyen és gyorsan rendbe lehet hozni.

 

Ötemeletes kórház, 18 osztállyal

Ahogy már volt róla szó, a sématerápia alapgondolata, hogy minden ember azonos érzelmi szükségletekkel rendelkezik. Egészséges emberről akkor beszélünk, ha az illető képes valamennyi érzelmi szükséglete kielégítése érdekében adekvát (azaz hatékony) módon viselkedni. Ezen alapvető szükségletek a következők:

1. Biztonságos kötődés, elfogadás, gondoskodás
2. Autonómia, kompetencia, én-azonosság (identitás) érzése
3. Reális keretek (határok) és önkontroll
4. A szükségletek és érzelmek kifejezésének szabadsága
5. Spontaneitás és játék

Young és munkatársai tehát e területekkel írják le az egészséges személy működését. Ha homokszem kerül a gépezetbe, akkor az egészség csorbát szenved: azt tapasztaljuk, hogy a gyerekkori tapasztalatok következtében kialakult korai maladaptív sémák miatt a felnőtt ember nem képes arra, hogy e szükségleteit (egyet vagy többet) kielégítsen. 
 
A sématerápia jelen állása szerint 18 korai maladaptív sémát tartunk nyilván. Hasonlíthatjuk ezt egy kórház 18 osztályához. Amint láttuk, a beteg ritkán teszi meg azt a szívességet, hogy csak egy bizonyos orvos szakterületéhez tartozzék. Ugyanígy, a tapasztalat azt mutatja, hogy a sérült személyiségű ember sem csupán egyetlen sémával rendelkezik.

Az eddig beazonosított 18 séma többféleképpen csoportosítható. A legáltalánosabb, hogy öt ún. sématartományba soroljuk őket – annak megfelelően, hogy az adott séma az öt érzelmi alapszükséglet közül melyikkel hozható kapcsolatba.

A jelen áttekintésben csupán futó látogatást teszünk e kórház öt emeletén, egy-egy pillantást vetve a 18 osztályra. A sorozat következő öt írásában külön-külön szándékozom – viszonylag részletesen – bemutatni az egyes sémákat. (A sémák sokszor idegenes hangzású, szokatlan elnevezése is ekkor kap majd magyarázatot.) A kiszámíthatóság jegyében jelzem: az adott sématartományt bemutató cikkek címében visszaköszön majd az alábbi öt alcím.

Újratervezés: Túl bizakodó voltam, amikor azt hittem, egy-egy cikkbe belefér egy-egy sématartomány összes sémája. Hát nem; borzasztó hosszúak lennének így az írások. Kisebb rosszként azt választom, hogy minden egyes sémáról külön írok majd – több cikk lesz így, de reményeim szerint olvashatóbbak.

Megjegyzés a képhez:

Illusztrációt keresvén a cikkhez, rákerestem a címben szereplő „tüdőlövés” szó angol megfelelőjére („lung shot”). Az így talált képek enyhén szólva sem voltak vonzóak. Aztán tettem egy próbát a „shot” keresőkifejezéssel – így jutottam a mellékelt képhez, ami ugyan egyáltalán nem vág a cikk témájába (leszámítva, hogy ugyanannyi pohár van rajta, ahány sématartományt ismerünk), ellenben szép színes, és megtetszett.