Ha egy pszicho-blogger átmenetileg téma nélkül marad, egyszerű a dolga: föl kell menni a Facebookra, ahol hemzsegnek az olyan megosztások, amelyeknek a szívfacsarási indexe legalább 9/10, emellett azonban továbbgondolásra is alkalmasak. Így vagyok én a mellékelt képpel, amit önmagában briliánsnak tartok, a képaláírásba foglalt költői kérdéssel együtt (FELNŐTTÉ VÁLÁS – Megéri?) viszont bicskanyitogatónak.
Mi az adaptív válasz, ha azon kapjuk magunkat, hogy feldühítettük magunkat egy költői kérdésen? Egyszerű: megválaszoljuk. Erre teszek én most kísérletet.
Tehát: Megéri felnőtté válni?
Kezdjük a poéngyilkossággal!
Fordítsuk le az érzelmes képaláírást úgy, hogy lehessen rá értelmes választ adni. Aki ilyet tesz, arra könnyű ráfogni, hogy sótlan, nincs szíve vagy humorérzéke, ennek ellenére a művelet megkerülhetetlen. Ugyanis a „Megéri?” kérdés szorosan véve csak akkor tekinthető értelmesnek, ha valaki döntéshelyzetben van: felmerül, hogy változtasson az aktuális helyzetén egy várható – de nem biztos – jobb reményében. Fölmerül bennem, hogy lecseréljem a kocsimat, hogy munkahelyet váltsak, hogy elváljak, hogy külföldre menjek, hogy átszokjak a kefirről a joghurtra, Windowsról a Linuxra – de vajon megéri?
A felnőtté válás nem ilyen. A gyerek, ha etetik és vigyáznak rá, felnő. Magától. Döntés vagy külön e célt szolgáló szoftver telepítése nélkül. A „Megéri?” kérdés értelmezhetetlen – hacsak a gyerek nem forgat a fejében öngyilkosságot (ami sajnos nem ritka, de valószínűleg a képet szerkesztő szívfacsarász nem erre gondolt).
A biológiai értelemben vett felnőttség tehát nem vagylagos. Van. Amire egyáltalán érdemes rákérdezni, az a következő: Jobban érzi-e magát a bőrében az, aki biológiailag felnőtt ugyan, pszichológiai értelemben azonban gyermek maradt? A kép sugallta válasz egyszavas: igen. Hiszen a gyermek világa ártatlanul egyszerű, tele van mesével és csodákkal; pár egymásra helyezett műanyag bigyó számára az igazinál is igazibb hajó, dínó, tank vagy repülőgép. Milyen üres, milyen kiábrándítóan szürke ehhez képest a felnőttek világa!
Az én válaszom hosszabb lesz egy szónál, ami talán nem róható fel hibaként egy olyan blognak, amelynek egyik elsődleges témája a Szülői, a Felnőtt és a Gyermeki énállapotok elemzése. Kérdésünk ugyanis, amely a tranzakcióanalízis (TA) rendszerén belül megválaszolható, így hangzik:Mi történik akkor, ha valakinek hiányzik a Felnőtt énállapota, avagy – szélsőségesebb esetben – mind a Felnőtt, mind a Szülői hiányzik, azaz csak Gyermekije van?





Ha e kérdést valaki másnak szegezzük neki, az valójában soha nem kérdés, hanem mindig állítás („Te nem vagy normális!”). Ellenben az önmagában elbizonytalanodó ember könnyen fölteszi nem költői, hanem igazi, többnyire aggódó kérdésként: „Én normális vagyok?” – És választ vár rá önmagától, környezetétől, Istentől, a kozmosztól – vagy épp a terapeutától.
Tisztázzuk először, mi a különbség – jelenlegi szóhasználatomban – a fent említett „butaság” és „hülyeség” szavak között. Butaság az, ami a fenti szövegben olvasható – az alábbi szövegelemzésben ezt mindjárt szemügyre vesszük. Hülyeség az, ha valaki mindezt el is hiszi. Vegyük hozzá még a tájékozatlanságból adódó felületesség kifejezést is: ez az az eset, amikor valaki azt gondolja: „Ez engem nem érdekel, nem rám tartozik, semmi közöm hozzá.” Azért lehet ezt az attitűdöt tájékozatlanságnak tekinteni, mert figyelmen kívül hagyja azt a statisztikai tényt, hogy társadalmunkban az ún. szexuális kisebbségek aránya oly mértékű, hogy valamilyen képviselőjük gyakorlatilag kivétel nélkül minden ember családjában, baráti vagy munkatársi körében megtalálható.
Hónapok óta tervezem, de most jött el az ideje, hogy leírjam. Most, hogy a mellékelt képre bukkantam a Facebookon. Szó se róla, nagyon cuki; a nézőnek könnybe lábad a szeme a meghatottságtól és/vagy a szája sarkai lassan elindulnak a fülek felé. Az ilyen érzelemvezérelt helyzet szinte automatikusan billent át Gyermeki énállapotba. És köztudott, hogy a gyerekek fogékonysága a külső befolyásolásra (az ún. szuggesztibilitása) nagyobb, mint a felnőtteké. Gyermeki énállapotba lépve tehát szuggesztibilisebbek vagyunk, mint általában. És ilyenkor könnyen elhiszünk sok mindent – többek között a cuki képek alá írt életbölcsességeket is. És ez elég baj.
Jobb későn, mint soha: a napokban elolvastam Szabó Magda Az ajtó című regényét. Szerencsére rám nem áll a gonosz jellemzés: „Mindent tudott az irodalomról, kivéve azt, hogyan élvezze.” Egyrészt korántsem tudok mindent az irodalomról, másrészt ha olvasok valamit, akkor jobb esetben képes vagyok a fejem búbjáig elmerülni a könyv világában. Az ajtó e tekintetben jobb eset volt: olvasás közben benne éltem, és nemigen jutott az eszembe, hogy a szereplők viselkedését valamely általam ismert pszichológiai modell szerint értelmezzem.
– mondta Varga István, a Fidesz képviselője. De mi köze ennek a sorskönyvhöz, a kognitív terápiához, vagy bármi egyébhez, ami a jelen blog témája?
Bő fél éve írtam
Mire a székhez érek, már azt sem tudom, hogy hívnak; elfelejtek mindent, amit valaha tanultam pszichológiáról, emberi viselkedésről, énállapotokról. Újra ötéves vagyok, és pontosan azt csinálom, mint egykor régen, amikor Móka Miki kihívott a színpadra: esetlen fesztelenséggel próbálom leplezni feszültségemet; a bohóc kérdéseire „jópofán” igyekszem válaszolni, hogy megfeleljek, hogy elfogadjon és szeressen engem ez a „bácsi”, aki – utólag visszagondolva és a képeket visszanézve – egy jó tízessel fiatalabb nálam.
Annak idején a szerző neve miatt – némi felszínes belelapozás után – megvettem ugyan, de volt bennem valami erős averzió a könyvvel szemben, amit ennyi idő távlatából sem tudok másként magyarázni, mint hogy annak rendje s módja szerint belegyalogoltam valamiféle nominalista csapdába: a számomra mindaddig ismeretlen sorskönyv szót gondolatban automatikusan összekapcsoltam a sors fogalmával. Ehhez aztán olyan további fogalmakat asszociáltam, mint determinizmus, jóslás és végzet – csupa olyasmit, ami mindig is távol állt a gondolkodásomtól.
Utolsó kommentek