Sorskönyv nélkül

Ha egy pszicho-blogger átmenetileg téma nélkül marad, egyszerű a dolga: föl kell menni a Facebookra, ahol hemzsegnek az olyan megosztások, amelyeknek a szívfacsarási indexe legalább 9/10, emellett azonban továbbgondolásra is alkalmasak. Így vagyok én a mellékelt képpel, amit önmagában briliánsnak tartok, a képaláírásba foglalt költői kérdéssel együtt (FELNŐTTÉ VÁLÁS – Megéri?) viszont bicskanyitogatónak.
 
Mi az adaptív válasz, ha azon kapjuk magunkat, hogy feldühítettük magunkat egy költői kérdésen? Egyszerű: megválaszoljuk. Erre teszek én most kísérletet.

Tehát: Megéri felnőtté válni? 
 

Kezdjük a poéngyilkossággal!

Fordítsuk le az érzelmes képaláírást úgy, hogy lehessen rá értelmes választ adni. Aki ilyet tesz, arra könnyű ráfogni, hogy sótlan, nincs szíve vagy humorérzéke, ennek ellenére a művelet megkerülhetetlen. Ugyanis a „Megéri?” kérdés szorosan véve csak akkor tekinthető értelmesnek, ha valaki döntéshelyzetben van: felmerül, hogy változtasson az aktuális helyzetén egy várható – de nem biztos – jobb reményében. Fölmerül bennem, hogy lecseréljem a kocsimat, hogy munkahelyet váltsak, hogy elváljak, hogy külföldre menjek, hogy átszokjak a kefirről a joghurtra, Windowsról a Linuxra – de vajon megéri?

A felnőtté válás nem ilyen. A gyerek, ha etetik és vigyáznak rá, felnő. Magától. Döntés vagy külön e célt szolgáló szoftver telepítése nélkül. A „Megéri?” kérdés értelmezhetetlen – hacsak a gyerek nem forgat a fejében öngyilkosságot (ami sajnos nem ritka, de valószínűleg a képet szerkesztő szívfacsarász nem erre gondolt).

A biológiai értelemben vett felnőttség tehát nem vagylagos. Van. Amire egyáltalán érdemes rákérdezni, az a következő: Jobban érzi-e magát a bőrében az, aki biológiailag felnőtt ugyan, pszichológiai értelemben azonban gyermek maradt?

A kép sugallta válasz egyszavas: igen. Hiszen a gyermek világa ártatlanul egyszerű, tele van mesével és csodákkal; pár egymásra helyezett műanyag bigyó számára az igazinál is igazibb hajó, dínó, tank vagy repülőgép. Milyen üres, milyen kiábrándítóan szürke ehhez képest a felnőttek világa!

Az én válaszom hosszabb lesz egy szónál, ami talán nem róható fel hibaként egy olyan blognak, amelynek egyik elsődleges témája a Szülői, a Felnőtt és a Gyermeki énállapotok elemzése. Kérdésünk ugyanis, amely a tranzakcióanalízis (TA) rendszerén belül megválaszolható, így hangzik:

Mi történik akkor, ha valakinek hiányzik a Felnőtt énállapota, avagy – szélsőségesebb esetben – mind a Felnőtt, mind a Szülői hiányzik, azaz csak Gyermekije van?
  

Ha e kérdést valaki másnak szegezzük neki, az valójában soha nem kérdés, hanem mindig állítás („Te nem vagy normális!”). Ellenben az önmagában elbizonytalanodó ember könnyen fölteszi nem költői, hanem igazi, többnyire aggódó kérdésként: „Én normális vagyok?” – És választ vár rá önmagától, környezetétől, Istentől, a kozmosztól – vagy épp a terapeutától.

Isten és a kozmosz nevében nem nyilatkozom, de a „normális vagyok-e?” kérdéshez pszichológiai szempontból van hozzáfűznivalóm, méghozzá nem is egy, hanem négy. Ezek a következők:

1. A „normális” nem pszichológiai fogalom.
2. A „gyakori” nem egyenlő azzal, hogy „normális”.
3. A „ritkának gondolt” nem egyenlő azzal, hogy „ritka”.
4. A „ritka” nem egyenlő azzal, hogy „kóros”.

Nézzük sorra.

Szabad például utánanézni a dolgoknak, és nem okvetlenül elhinni minden butaságot, amit egy szakmainak tűnő oldalon olvasunk. Az imént például – a mellékelt kép aláírásaként – a következő szövegre bukkantam:

Transzvesztita és transzszexuális (interszexuális), mi a különbség? A transzszexuális ember úgy születik, hogy nemi szervei nem egyértelműek. Az ilyen ember nemének eldöntése problémás lehet, főleg úgy, ha ő épp a másik nem tagjának érzi magát, mint amilyennek külső jegyek alapján megítélik. A transzvesztita ember (férfi) szeret női ruhákba öltözni, nőiesen viselkedni.

Tisztázzuk először, mi a különbség – jelenlegi szóhasználatomban – a fent említett „butaság” és „hülyeség” szavak között. Butaság az, ami a fenti szövegben olvasható – az alábbi szövegelemzésben ezt mindjárt szemügyre vesszük. Hülyeség az, ha valaki mindezt el is hiszi. Vegyük hozzá még a tájékozatlanságból adódó felületesség kifejezést is: ez az az eset, amikor valaki azt gondolja: „Ez engem nem érdekel, nem rám tartozik, semmi közöm hozzá.” Azért lehet ezt az attitűdöt tájékozatlanságnak tekinteni, mert figyelmen kívül hagyja azt a statisztikai tényt, hogy társadalmunkban az ún. szexuális kisebbségek aránya oly mértékű, hogy valamilyen képviselőjük gyakorlatilag kivétel nélkül minden ember családjában, baráti vagy munkatársi körében megtalálható.

Lehet, hogy a szexuális kisebbségekkel kapcsolatos tájékozatlanságból adódó felületesség témája önmagában is megérne egy eszmefuttatást, de alább összpontosítsunk csupán a fenti szövegre!

Hónapok óta tervezem, de most jött el az ideje, hogy leírjam. Most, hogy a mellékelt képre bukkantam a Facebookon. Szó se róla, nagyon cuki; a nézőnek könnybe lábad a szeme a meghatottságtól és/vagy a szája sarkai lassan elindulnak a fülek felé. Az ilyen érzelemvezérelt helyzet szinte automatikusan billent át Gyermeki énállapotba. És köztudott, hogy a gyerekek fogékonysága a külső befolyásolásra (az ún. szuggesztibilitása) nagyobb, mint a felnőtteké. Gyermeki énállapotba lépve tehát szuggesztibilisebbek vagyunk, mint általában. És ilyenkor könnyen elhiszünk sok mindent – többek között a cuki képek alá írt életbölcsességeket is. És ez elég baj.

Mit csinál, ami nem öl meg?

Az „Ami nem öl meg, az megerősít” állítás a bulvárpszichológia egyik legnagyobb közhelye. A közhelyek általában azért alakulnak ki, mert igazak. Általában, de nem mindig. Van olyan, hogy egy mondás azért terjed el és válik közhellyé, mert vigasztalóan cseng a fülnek, mert jó lenne, ha igaz lenne. Ez a helyzet a fenti állítással is.

Az élet számos nehéz helyzet elé állít minket, amelyekbe ugyan nem halunk bele, de megviselnek. És egy Beékelt Mackót az ő Nagy Megszorultságában könnyen megvigasztal a gondolat: ami történt, végső soron a javára válik. Csakhogy ez sajnos korántsem igaz.

Jobb későn, mint soha: a napokban elolvastam Szabó Magda Az ajtó című regényét. Szerencsére rám nem áll a gonosz jellemzés: „Mindent tudott az irodalomról, kivéve azt, hogyan élvezze.” Egyrészt korántsem tudok mindent az irodalomról, másrészt ha olvasok valamit, akkor jobb esetben képes vagyok a fejem búbjáig elmerülni a könyv világában. Az ajtó e tekintetben jobb eset volt: olvasás közben benne éltem, és nemigen jutott az eszembe, hogy a szereplők viselkedését valamely általam ismert pszichológiai modell szerint értelmezzem.

Azonban nem volnék én, ha utólag nem kezdek el morfondírozni: vajon az írónő és Emerenc története két autonóm személy kapcsolatában bontakozik ki, avagy esetleg van itt a tranzakcióanalízisnek is némi mondanivalója? Hát persze, hogy van – különben most nem állna itt ez az eszmefuttatás.

Az alábbiak feltételezik Az ajtó történetének ismeretét. Ez részben azt jelenti, hogy eltekintek a cselekmény és a szereplők részletes bemutatásától, részben viszont azt, hogy óhatatlanul is hivatkozom rájuk, nem utolsósorban a regény kulcsjelenetére is. Aki tehát még nem olvasta a könyvet, de tervezi, az gondolja meg, továbbolvas-e most.

Írtam már, és fenntartom: a Sorskönyv nélkül nem fog átmenni politikai blogba. Ugyanakkor időnként akadnak olyan politikai történések, amelyek mellett nem vagyok hajlandó elmenni szótlanul, mivel nagyon is van pszichológiai relevanciájuk. Ilyenek azok a mondatok is, amelyek tegnap hangzottak el a Parlamentben a családon belüli erőszakkal kapcsolatban.

A nők az önmegvalósítás, emancipáció mellett elfelejtenek gyereket szülni... Majd ha mindenki megszülte a maga két-három vagy négy gyerekét, akkor mehet önmegvalósítani meg emancipálódni... Talán az anyáknak vissza kéne térniük a gyereknevelés mellé, szülni két-három vagy inkább négy-öt gyereket, és akkor lenne értelme annak, hogy jobban megbecsülnék egymást, és fel sem merülhetne a családon belüli erőszak –

– mondta Varga István, a Fidesz képviselője. De mi köze ennek a sorskönyvhöz, a kognitív terápiához, vagy bármi egyébhez, ami a jelen blog témája?

Abban az írásban, amelyben azt taglaltam, hogy meddig van a pohár, részletesen kifejtettem, hogy mi a különbség az ún. „pozitív gondolkodás” és a kognitív terápia között. Az előbbi abban látja a szenvedésből kivezető utat, hogy negatív gondolatok helyett pozitívokkal töltsük meg a fejünket. Ezzel szemben a kognitív terápia egyik alapvető tétele, hogy a bennünk felbukkanó negatív automatikus gondolat (NAG) lehet igaz is, lehet hamis is. E módszer elemi feladata, hogy a tények és hiedelmek dzsungelében utat vágjon, és eldöntse a rossz érzést okozó gondolatról, hogy igaz-e, vagy sem. Ha nem igaz, akkor át kell alakítani a hiedelemrendszert. Ha igaz, akkor az azt jelenti, hogy adva van egy konkrét, pragmatikus probléma, amit meg kell oldani. Ez utóbbi esetben gyakran nem „lelkizésre” van szükség, hanem határozott, konkrét lépésekre.

Ez a helyzet a családon belüli – elsősorban a nők elleni – erőszakkal is.

Eljött az ideje, hogy bevalljam: ha a megfelelő pillanatban nem találkozom egy gyermekrajzzal, akkor ma a Sorskönyv nélkül blog nem létezik. Az évek során ugyan csomó mindent összeolvastam a tranzakcióanalízisről (TA), de a fogalmak és szakkifejezések sokasága egyszerűen nem állt össze a fejemben egyetlen koherens, átlátható egésszé. Aztán jött a rajz.

2010 tavaszán, az Integratív Pszichoterápiás Egyesület éves konferenciáján részt vettem egy műhelyen, amelyet Rosta Teodóra tartott, s amely a lakonikus rövidségű Sorskönyv címet viselte. A jól felépített előadás illusztrációjaként mutatta be azt a bizonyos rajzot, s ez a rajz a maga egyszerűségében hirtelen helyre tett mindent a fejemben.

Ezt az illusztrációt azóta sokaknak elmeséltem, de a maga valójában soha nem mutattam be. Most sem fogom, ugyanis tiszteletben tartom a direkt módon megfogalmazott kérést, hogy legyek szíves nem lenyúlni valaki más szellemi termékét. Ehelyett azt választottam, hogy én magam készítek egy (valamivel bővebb) rajzot, amelynek egyetlen motívuma sem egyezik meg az eredetivel, mégis azt gondolom, betöltheti ugyanazt a funkciót. Tessék, itt a rajz, nincs egy órája, hogy elkészült. Az igényességéért egykori rajztanáraimnál, a kép minőségéért a Nokiánál tessék reklamálni.

Bő fél éve írtam Elemérről, aki köszönésemet válasz nélkül hagyva ment el mellettem az utcán. Erre számos oka lehetett (annál is inkább, mert mind Elemér, mind a sztori fiktív), de a példában én kapásból arra gondoltam: „Elemér utál engem.” De miért?

A hivatkozott írásban többé-kevésbé végignéztük, mi a teendő akkor, ha gondolataink folyamatosan hömpölygő óceánján váratlanul az előtérbe türemkedik egy ún. negatív automatikus gondolat (NAG). A kognitív terápia első szintje az, hogy egyrészt megtanuljuk felismerni NAG-jainkat, azaz képesek legyünk egzakt módon kiragadni őket a gondolatáramlásból, megkülönböztetve a belőlük fakadó érzésektől, másrészt megtanulunk adaptív választ adni rájuk. Ezt általában több hetes gyakorlás során lehet elsajátítani úgy, hogy készségszinten menjen. A készségszint jelen esetben azt jelenti, hogy ha Elemér legközelebb is köszönés nélkül megy el mellettünk, és ismét bevillan az „Elemér utál engem” gondolat, akkor az ennek hatására megjelenő rossz érzéseinket másodpercek, de legfeljebb percek alatt képesek vagyunk megszüntetni, de legalábbis elviselhető mértékűre redukálni. (A cikkben többek között azt jártam körül, hogy a látszat ellenére ennek vajmi kevés köze van a „pozitív gondolkodás” néven elhíresült ezoterikus izéhez.)

A megjelenő NAG-ot ilyen hatékonysággal kezelni – ez nem csekély eredmény. De önmagában nem is falrengető. Valamivel nyilván élhetőbb az élet, ha nem állunk tehetetlenül az újra és újra előbukkanó NAG-ok támadásaival szemben, de hosszabb távon attól még dühítő, hogy miért kell nekünk újra meg újra ugyanazokkal a NAG-okkal viaskodnunk. És egyáltalán: honnan jönnek a NAG-ok? Vagyis visszatérve a kiinduló kérdéshez, miért pont az a gondolat ugrott be automatikusan az adott helyzetben, hogy „Elemér utál engem”? És mit lehet tenni annak érdekében, hogy legközelebb ne ez ugorjon be?

Kárörvendve nézem a két lúzert – a harmadik szék még üres. A bohóc folytatja körútját. Megáll, rám mutat. Még egy reménykedő pillantás magam mögé, de hiába. És magamról mit sem tudva már mászom is be a porondra; a kacagást csak fél füllel hallom.

Mire a székhez érek, már azt sem tudom, hogy hívnak; elfelejtek mindent, amit valaha tanultam pszichológiáról, emberi viselkedésről, énállapotokról. Újra ötéves vagyok, és pontosan azt csinálom, mint egykor régen, amikor Móka Miki kihívott a színpadra: esetlen fesztelenséggel próbálom leplezni feszültségemet; a bohóc kérdéseire „jópofán” igyekszem válaszolni, hogy megfeleljek, hogy elfogadjon és szeressen engem ez a „bácsi”, aki – utólag visszagondolva és a képeket visszanézve – egy jó tízessel fiatalabb nálam.

A közönségből semmit nem látok, és csak halvány sejtelmem van arról, mi történik körülöttem. Leöntöm magam egy pohár vízzel, a bohóc vizet csapol a fülemből, pénzérméket szed ki ugyanonnan, fölállít, hogy fordítsak neki hátat, és a fenekem mögé tartott dobozban megcsörrenő pénzek hangjából többé-kevésbé sejtem, hogy minek szól a nevetés, valahonnan fényévnyi távolságból. Aztán már a fejemen is van egy paróka (hogy milyen, csak a fényképről tudom meg), és engedelmesen tátogok meg bólogatok a másik kettővel együtt, annak függvényében, hogy a hátam mögött álló valaki épp a fejemet vagy a hátamat simítja végig a szivacsrúddal; a zenét épp csak sejtem. Aztán meghajlás (még fölmerül, hogy csókokat dobáljak, de gyorsan elengedem az ötletet), és amikor kimászni készülök a porondról, majdnem kitöröm a nyakam.

Tartozom egy vallomással a Sorskönyv nélkül olvasóinak (és persze elsősorban magamnak): Eric Berne Sorskönyv című munkája tán vagy tíz évig olvasatlanul porosodott a polcomon.

Annak idején a szerző neve miatt – némi felszínes belelapozás után – megvettem ugyan, de volt bennem valami erős averzió a könyvvel szemben, amit ennyi idő távlatából sem tudok másként magyarázni, mint hogy annak rendje s módja szerint belegyalogoltam valamiféle nominalista csapdába: a számomra mindaddig ismeretlen sorskönyv szót gondolatban automatikusan összekapcsoltam a sors fogalmával. Ehhez aztán olyan további fogalmakat asszociáltam, mint determinizmus, jóslás és végzet – csupa olyasmit, ami mindig is távol állt a gondolkodásomtól.

Ezzel önmagában nem is lenne baj, ha a sorskönyv és a sors között lényegesen szorosabb összefüggést lehetne kimutatni, mint mondjuk a pina colada és a pina között. De nem lehet.