Nem szeretek adós lenni, márpedig tartozásom van. Több mint két éve indítottam egy sorozatot, amelyben arra vállalkoztam, hogy ha vázlatosan is, de szisztematikusan bemutatom a pszichoterápia egyik legifjabb, ám annál ígéretesebb hajtását, a Jeffrey E. Young amerikai pszichiáter nevével fémjelzett sématerápiát.

A magam elé tűzött feladat első részével alig több mint két hónap alatt végeztem: hét cikkben foglaltam össze a korai maladaptív sémákra és a sématerápiára vonatkozó általános tudnivalót. Ezt követte az egyes sémák részletes leírása – és e projektben vagyok, nagy bánatomra, elakadva.

Annyiban nyugodt a lelkiismeretem, hogy az első két sématartomány – az Elszakítottság és elutasítottság és a Károsodott autonómia és teljesítőképesség – mind a kilenc sémáját részletesen bemutattam. Márpedig a személyiség legalapvetőbb, legmélyebb – de legalábbis legfájóbb – elakadásait e két tartományban találjuk. A harmadik sématartományból (Károsodott határok) azonban csak a bevezető cikkig, illetve az oda tartozó két séma közül az első leírásáig jutottam, és ott megálltam. Ez volt csaknem négy hónapja. A további nyolc séma bemutatása azóta várat magára.

Lelkifurdalásom két okból nincs. Egyrészt amivel adósságba kerültem, az nem kötelezettség, hanem önként vállalt feladat, amire bármikor mondhatom, hogy egyszerűen nincs kedvem hozzá. Másrészt sajnos az életemben bőségesen vannak olyan körülmények, amelyek jó indokul szolgálnak arra, hogy a munkabírásom nem olyan, mint régen.

Ugyanakkor az is fennáll, amivel kezdtem a jelen cikket: ha kötelezettség, ha nem, ha van mentség, ha nincs – nem szeretek adós lenni. Ezért az alábbiakban mentem, ami menthető: röviden vázolom a fennmaradt nyolc sémát. Korántsem olyan részletesen, mint az első tízet. És azt sem állítom, hogy a továbbiakban nem kerítek sort egy-egy séma részletesebb kifejtésére. Most azonban erre futja – és örülök, hogy futja erre.

Fogadjátok elnézően és jó szívvel.

III. sématartomány: Károsodott határok

Ennek első sémáját, a Feljogosítottság–grandiozitás névre hallgatót megtárgyaltuk. A tartomány másik sémája az Elégtelen önkontroll–önfegyelem (rövidítése Is, vö. angol Insufficient Self-Control–Self-Discipline).

Noha a sématerápia logikájában a viselkedés nem tartozik hozzá a sémához (hiszen azt a megküzdési stílusok határozzák meg), az Is séma lényegét mégis könnyebb megragadni a viselkedés szintjén; a gondolatok (hiedelmek) és a belőlük fakadó érzelmek itt másodlagosak.

A személyiségfejlődés korai szakaszában az egyénnek jobb esetben kialakulnak az énhatárai. Az énhatár az a valami, ami kijelöli, hogy meddig tartunk mi, és hol kezdődik a világ, illetve a másik ember. Az énhatár óv meg attól, hogy – indokolatlanul – a lényünk részének tekintsünk valamit, ami nem az (ezért tudjuk például összeomlás nélkül meghallgatni, ha valaki kritizálja a tevékenységünket), de attól is, hogy lényünket féktelenül rázúdítsuk a külvilágra.

A károsodott határok esetében ez a védelmi funkció hiányzik, de legalábbis nem elégséges a mértéke. Akinek aktív az Elégtelen önkontroll–önfegyelem sémája, az vagy nem tudja fékezni feltörő indulatait, késztetéseit (elégtelen önkontroll), vagy nem tud végigcsinálni olyan feladatokat, amelyek szükségesek lennének ahhoz, hogy elfoglalja helyét a társadalomban (elégtelen önfegyelem).

Akinek elégtelen az önkontrollja, az gyerekkorában elbukik a híres pillecukor teszten, felnőttként pedig ismételten bajba keveri magát, mert nem tudja késleltetni a szükségletei kielégülését. Ha megharagszik valakire, akkor a gyerekkorban megtanult önkontroll lenne az, ami segít haragját verbális keretek tartani, sőt a szalonképesség határain belül maradni. Ennek hiányában a másik embert válogatott (pontosabban válogatás nélküli) szidalmak özönével árasztja el, adott esetben megüti, megveri – szélsőséges esetben meg is ölheti.

De a harag csak egy példa; a vágy ugyancsak olyan tényező az életünkben, amely, ha nincs kontroll alatt, csúnyán visszaüthet. Gondoljunk olyasvalakire, aki nem tud megálljt parancsolni az étvágyának, és csak zabál és zabál. Vagy arra, aki nem zabál, csak épp mindig nassol „egy kicsit”, mert „nem tud ellenállni” a csoki csalfa csábításának. Vagy arra, akiben a szexuális vágy megjelenése egyben azt is jelenti, hogy márpedig ő szexelni fog: ha kell, akár erőszakkal is. Vagy ha erőszakra nincs is szükség, az óvszer felhúzásáig nem jut el – a vágya legyőzi a józan eszét. Ha terhes lesz, hát terhes lesz. Ha apa lesz, hát apa lesz. Ha pedig HIV-pozitív vagy hepatitiszes, akkor meg az.

A séma másik oldalánál az önfegyelem hiányzik: az arra való képesség, hogy az ember a nemszeretem tevékenységeket is befejezze. Az Is sémás emberek életútjának emblematikus elemei a be nem fejezett tanulmányok, a meg nem írt szakdolgozatok, a rendetlenségbe fulladó lakások, a be nem fizetett közüzemi számlák és törlesztő részletek stb.

Ezt a sémát is lehet persze túlkompenzálni: ha valaki így próbál megküzdeni vele, akkor túl precíz lesz, túlságosan rendszerezett; a spontaneitás kiszorul az életéből. A túlkompenzált Is séma a kényszerbetegség egyik lehetséges melegágya.

Az Elégtelen önkontroll–önfegyelem sémával alapvetően két teendő van a terápiában. Egyrészt annak belátása (beláttatása), hogy ez a séma egyáltalán van, illetve hogy az életben adódó nehézségek jó részéért ez a séma a felelős. Másrészt, ha ez a belátás megtörtént, pótolni kell a gyerekkor mulasztást: ki kell építeni az önkontrollt és az önfegyelmet. Itt tobzódhat a viselkedésterapeuta kreativitása: a klienst házi feladatokkal kell terhelni, fokozatosan egyre növekvő mértékben és nehézségben, előírva, hogy mit, mikor és mennyit csináljon vagy ne csináljon. Minél értelmetlenebb a feladat, annál hatékonyabb. Naponta háromszor álljon félórát egy-egy percig. Készítsen sormintát – pont, háromszög, kör, pont, háromszög, kör –, két A4-es lapot telerajzolva. Először egy héten ötször, aztán a hónap minden prímszámadik napján. Menjen el önkéntes munkára, és segítsen a menekülteknek. Írjon naplót, méghozzá bal kézzel (mármint a jobbkezes kliens).

A lehetőségek száma határtalan. Apró nehézség, hogy az Is séma nem jár mindig elegendően nagy szenvedésnyomással (elvégre enni-inni jó, szexelni jó, egy meg nem írt diplomamunka közvetlen fájdalmat nem okoz) ahhoz, hogy fenntartsa a kliens motivációját a változásra. Ezért könnyen lehet, hogy egy ponton elege lesz az idomításból, és kilép a terápiából.

 

IV. sématartomány: Kóros másokra irányultság

E tartomány mindhárom sémája úgynevezett feltételes séma. Jegyezzük meg ezt a fogalmat, mert később is előjön. A feltételes séma lényege, hogy megoldást kíván nyújtani egy korábban kialakult, mélyebben gyökerező, a személyiség alapjait érintő séma okozta problémákra. Ez a megoldási kísérlet azonban soha nem lesz sikeres; olyan, mint amikor valaki a vastagbéldaganat okozta görcsös hasfájást görcsoldóval, béltisztító kúrával, gyógyteákkal és sok pihenéssel próbálja orvosolni. Átmeneti enyhülést okozhatnak ezek, de a bajt nem szüntetik meg: az ott van belül, és egyre terebélyesedik. (A példát saját tapasztalatból merítettem.) Mind terápiás, mind önismereti szempontból nagyon fontos ezt az összefüggést belátni: ahogy a daganatot műtéti úton – fájdalmak közepette, sok macerával; ez kikerülhetetlen! – el kell távolítani, úgy az alapsémákat is be kell gyógyítani, és nem elegendő a feltételes sémákkal való felszíni pepecselés.

Nem elegendő – de szükséges. Ezért fontos egyáltalán e sémák néven nevezése és megismerése.

A IV. tartomány sémái a Behódolás (Sb; vö. Subjugation), az Önfeláldozás (Ss; vö. Self-sacrifice) és az Elismerés-hajszolás (As; vö. Approval-Seeking–Recognition-Seeking).

E sémák közös lényege, hogy az egyén nem önmagára, a saját érzéseire és szükségleteire figyel, hanem kifelé, valaki másra. A különbség a másra figyelés miértjében és mikéntjében van.

Behódolás sémával azt fogom tenni, amit a másik ember akar, mert félek, hogy ha nem így tennék, megkeserülném. Félek a másik haragjától, szeretetlenségétől, elhanyagolásától, büntetésétől, duzzogásától, veszekedésétől, lenézésétől stb. Azért, hogy elkerüljem a szankciót, alávetem akaratomat annak, amit ő mond. Ha ő azt akarja, hogy moziba menjünk, akkor moziba megyünk, akkor is, ha semmi kedvem hozzá. Ha meccset „kell” nézni, akkor meccset nézek, még ha utálom is a focit. A véleményemet nem mondom el, nehogy baj legyen belőle. Tudom, hogy mire vágyom, de nem fejezem ki, mert tartok a következményektől.

A túlkompenzált Sb séma a másik végletbe esik: lázad a tekintély ellen. Ha kell, ha nem. Ezt az attitűdöt sokan összetévesztik az autonómiával, és a terapeuta hosszú hónapokon keresztül érezheti úgy, hogy a falnak beszél, mert a kliens képtelen belátni: azzal, hogy zsigerből elutasít bármiféle tekintélyt, pontosan ugyanúgy a tekintély fogalma körül forog az élete, mintha alávetné magát a másik embernek. Az ilyen kliens az örök kamasz, aki csak azért sem eszi meg az ebédet, akkor sem, ha történetesen pont a kedvenc étele került az asztalra. Túlkompenzált Sb-vel az élet semmi más, csak irgalmat nem ismerő, örök verseny, állandó rivalizálás. Fárasztó dolog – és természetesen semmi köze az autonómiához.

Akinek Önfeláldozás sémája van, az is a másik szükségleteire figyel a sajátja helyett, de nem azért, mert tart a büntetéstől, hanem mert „ez így helyes” – valójában pedig azért viselkedik így, másként nem tud. Talán egyetlen más séma köré nem lehet akkora irdatlan méretű ideológiai lufit fújni, mint az Ss köré. Ha a terapeuta megpróbál szembeszállni e sémával, és rávezetni a klienst, hogy nem szükséges mindenki nyári mikulásává válnia; hogy másokért felelősséget csak akkor vállalhat hitelesen, ha megtanul előbb önmagáért felelősséget vállalni – akkor jó eséllyel meg fogja kapni, hogy önzésre buzdít, egoizmusra nevel. A beszélgetések nagyon könnyen elcsúsznak erkölcstani, vallási témák felé; a kliens ezen a terepen sokkal nagyobb biztonságban érzi magát, mint ha befelé, a saját személyiségére kellene figyelnie.

Azzal együtt, hogy az Ss sémával rendelkező kliens mindenki megmentője akar lenni, jellemző erre a sémára a düh érzése: elvégre rettentő frusztráló, hogy az ember évtizedeken keresztül körülugrál valakit (vagy sokakat), és cserébe semmi viszonzást nem kap. Érdemes ilyenkor észrevenni az Önfeláldozás mint feltételes séma mögötti alapsémát, az Érzelmi deprivációt. Figyelem: e mondat nem azt állítja, hogy az Ss mögött más alapséma nem állhat, csak az Ed! Már csak azért sem, mert az önfeláldozó viselkedés könnyen lehet a Feljogosítottság–grandiozitás séma túlkompenzálása. És fordítva: ha valakinek nem gyógyult be az Önfeláldozás sémája, csupán túlkompenzálja azt, akkor eredményként nem egy magára egészségesen odafigyelni tudó, az érzéseit és szükségleteit nyíltan kommunikáló személyt kapunk, hanem egy feljogosítottan viselkedő nárcisztikust.

Az Önfeláldozás sémából kivezető utak egyike – túl az alapsémák elmaradhatatlan gyógyításán – az lehet, ha a klienssel sikerül beláttatni: a saját maga által „nagylelkűnek”, „segítőkésznek” stb. címkézett viselkedése mögött olyan attitűd húzódik, amit a tranzakcióanalízis OK-keret modelljében úgy nevezünk: OK+– életpozíció, azaz a kliens saját magát OK-nak tartja, a másikat azonban nem. E szempontból a drámaháromszög Megmentő szerepe nem különbözik az Üldöző szerepétől. Ha valakinek az a hiedelme, hogy a másik ember hozzá képest mindig segítségre szoruló, akkor ez egyúttal azt is jelenti, hogy a másikból nem nézi ki, hogy képes megoldani a saját életét (beleértve a megoldási készletbe azt is például, hogy szükség esetén segítséget kér). Ha a kliens elkezdi belátni, hogy „hősies” segítségnyújtása valójában a másik leértékelését, gyerekként kezelését jelenti, akkor ez jó motiváló erő lehet a változni akarásra.

Akinek Elismerés-hajszolás sémája van, annak az életét az határozza meg, hogy elegendő figyelmet, reflektorfényt, tapsot és lájkot kapjon. Azért, hogy mások elismerését bezsebelje, bármire képes – elsősorban arra, hogy saját igényeit háttérbe szorítsa. Nem olyanokkal barátkozik, akivel szeretne (hiszen már nem is tudja, hogy valójában mit szeretne), hanem akik megbízható dealerként időről időre ellátják a szükséges droggal: az elismeréssel. Hogy a frizuráját dicsérik-e meg, az intelligenciáját, a kocsiját vagy a szexuális teljesítményét, az e szempontból mindegy is. A lényeg, hogy a dicséret meglegyen. Ha ehhez operát kell komponálnia, akkor azt teszi, ha cicás képeket megosztani a Facebookon, akkor meg azt, ha pedig jópofaságokat kell mondani a társaságban, akkor az illető jópofa lesz, akkor is, ha aznap halt meg az anyja. A sznobéria mögött gyakran húzódik As séma – amögött pedig könnyen meglapulhat alapsémaként a Társas izoláció–elidegenedettség: „Bármit hajlandó vagyok megtenni, hogy része lehessek a csapatnak!”

Az As sémát túlkompenzáló személyt viszont nem érdekli mások véleménye. Anti-sznob módon viselkedik, alkalmasint polgárpukkasztóan. Mindent megtesz annak érdekében, hogy kivívja mások rosszallását.

Összefoglalva: a Kóros másokra irányultság tartomány sémái nem engednek hozzáférést ahhoz az alapszükséglethez, hogy az embernek egyáltalán lehessenek saját szükségletei és érzelmei, és főleg nem ahhoz, hogy nyíltan kifejezze azokat. A sémákat fenntartó hiedelem szerint az életben maradás záloga, hogy azt tegyem, amit a másik akar: azért, hogy ne érjen baj (Behódolás); azért, mert az a dolgom, hogy segítsek a másikon, hiszen az nem képes segíteni önmagán (Önfeláldozás); illetve azért, hogy megszerezzem a szükséges mennyiségű pozitív sztrókot. A séma gyógyulásának útja annak belátása – és az erről való ismételt tapasztalatszerzés –, hogy autonóm emberként, jóllehet integráns része vagyok a közösségnek, létemben nem függök a másik embertől. Következésképpen szabad azt csinálnom, amit én szeretnék.

 

V. sématartomány: Aggályosság és gátlás

E sématartomány négy sémát tartalmaz, és valamennyi az elé gördít akadályt, hogy az egyén kielégíthesse azon alapszükségletét, amit a sématerápiában úgy nevezünk: spontaneitás és játék.

A Negativizmus–pesszimizmus (Np; vö. Negativity–Pessimism) séma mottója Murphy törvénye lehet: „Ami elromolhat, az el is romlik”, továbbá ennek folyománya: „Ami nem romolhat el, az is elromlik.”

E sémát gyakran transzgenerációs traumák alakítják ki: már az anyám is pesszimista volt; már az ő anyja is mindig a legrosszabbra készült fel, stb. A történelemben visszakövetve a szálakat könnyen találhatunk valódi veszteséget: háborút, üldöztetést, éhezést. Az a készség, hogy valaki ilyen szélsőséges körülmények között képes idejekorán felismerni a bekövetkező baj lehetőségét, az életben maradás garanciája lehetett. Ebben nincs semmi meglepő. Amint bő négy évvel ezelőtt a Jó hülyének lenni? című cikkben idéztem az NLP egyik alaptételét: „Megszületése pillanatában kivétel nélkül minden viselkedés adaptív.” Csakhogy a körülmények változnak, és a megváltozott körülmények közepette az egykor adaptív viselkedés már maladaptív lesz. Az Np séma esetében a lehetséges negatívumok meglátására való szuperképesség immár nem az életben maradást garantálja, csupán az állandó elégedetlenséget, besavanyodottságot és szorongást.

A séma túlkompenzálása a hurráoptimizmus, az ezoterikus tanokból és a „népszerű pszichológiából” ismert „pozitív gondolkodás”, ami végső soron ugyanúgy a valóság tényeinek figyelmen kívül hagyása, mint a negativizmus. És ugyanúgy maladaptív is; ennek illusztrálására bőven elég lesz egy személyes példa:

Ha kezdeti hasfájásaimra nem legyintettem volna kezdetben, hogy „á, semmi komoly”, akkor akár félévvel korábban is eljuthattam volna az operációig, amikor is a daganat stádiuma talán még nem volt annyira előrehaladott – és akkor most esetleg nem küzdenék áttétekkel. Ezt nem tudhatom, persze. Az azonban majdnem biztos, hogy amennyiben irreális optimizmusom még egy ideig kitart, és nem jutok el időben a kivizsgálásig – akkor már nem lennék itt, hogy e sorokat írjam.

Az Érzelmi gátoltság (Ei; vö. Emotional Inhibition) séma megfelelője a TA fogalomkészletében a Légy erős! driver, és mögöttese, a Ne érezz! gátló parancs. A lényege, hogy az érzelmek rosszak, fölöslegesek; nem szabad őket sem megélni, főleg nem kimutatni. Minden körülmények között erősnek, higgadtnak kell mutatkozni; elgyengülni, urambocsá sírni szigorúan tilos.

Aki e sémáját túlkompenzálja, az izzadva és nyögve ugyan, de „laza” lesz; a társaság jófeje, az osztály bohóca – csak éppen az erőlködés, az izzadságszag átüt a látszólag fesztelen viselkedésén. E viselkedés kínos csöndeket és kényszeredett nevetéseket tud generálni.

A IV. tartomány sémáihoz hasonlóan az Ei séma is feltételes, azaz kell lennie mögötte valami más sémának is. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy hibás terápiás megközelítés a séma által okozott viselkedésnek direkt módon, frontálisan nekiugrani, és a klienst „lazaságra” kapacitálni. Nem fog menni – vagy ha igen, akkor visszaüt valamilyen módon, akár testi tünetben is.

Ugyanez a helyzet a Könyörtelen mércék–hiperkritikusság (Us; vö. Unrelenting Standards–Hypercriticalness) sémával is, amelynek TA-beli párja a Légy tökéletes! driver. Feltételes séma ez is, amely meg akar óvni valami nagyobb rossztól, valami szörnyűségtől – ami az alapséma szerinti hiedelmek alapján bekövetkezne, ha az illető egy kicsit is lazítana maximalizmusán, perfekcionizmusán.

Az Us sémával rendelkező ember nem ismer könyörületet, nem elégszik meg a 99%-os teljesítménnyel. Tökéletességet vár el, magától és/vagy környezetétől. Az ilyen ember a főnök szempontjából ideális beosztott (aztán ha elpusztul, lecserélhető egy másik gépre); a beosztott szempontjából elviselhetetlen főnök. Ha ez a séma valakit emlékeztet arra, amit korábban az Elégtelen önkontroll–önfegyelem séma túlkompenzálásáról mondtunk, az nem a véletlen műve. És viszont: aki Könyörtelen mércék–hiperkritikusság sémáját kompenzálja túl, az nemtörődöm lesz, hanyag, megbízhatatlan – vagyis úgy fog viselkedni, mint akinek Is sémája van.

Hogy mi az a „szörnyűség”, amit e séma kialakításával és fenntartásával el akarunk kerülni? Vélhetőleg olyasmi, mint pl. annak kiderülése, hogy buták, bénák és ügyetlenek vagyunk (Csökkentértékűség–szégyen), hogy végletesen inkompetensek vagyunk (Dependencia–inkompetencia), vagy hogy az életünk merő kudarc (Kudarcra ítéltség). De félhetünk attól is, hogy ha nem hozzuk az ezerszázalékos teljesítményt, akkor a számunkra fontos személyek nem fognak szeretni minket és elhagynak (Elhagyatottság–instabilitás), nem figyelnek ránk (Érzelmi depriváció), becsapnak és kihasználnak (Bizalmatlanság–abúzus) vagy épp kiközösítenek a társaságból (Társas izoláció–elidegenedettség).

Hasonló gondolatmenetet alkalmazhatunk bármely más feltételes sémánál; nincs egyértelmű, „jól megtanulható” hozzárendelés az alap- és a feltételes sémák között. A terapeuta tehát nem hagyatkozhat a tankönyvre: kénytelen odafigyelni a kliensre, meglátni rajta, ami látható, és kikövetkeztetni – a klienssel való partneri együttműködésben –, ami rejtve van.

Az utolsó séma neve: Büntető készenlét (Pu; vö. Punitiveness). E séma – mint az előző három is e tartományban – azt gátolja meg, hogy az ember felszabadultan élvezni tudja az életet, képes legyen játszani, nem túl komolyan venni a dolgokat. A Büntető készenlét séma lényege voltaképpen egyetlen hiedelem: „A bűn büntetést érdemel.” E hiedelem szilárd követelményként van jelen az érintett személy életében, és irgalmatlanul megtorolja a hibákat, a vétségeket mind önmagánál, mind más embernél.

Az Önfeláldozás sémához hasonlóan e séma megvitatása is könnyen ideológiai vitákba torkollhat. Az előrelépéshez nélkülözhetetlen, hogy a terapeutának szilárd elképzelései legyenek a világ és az ember működéséről, nem utolsósorban tisztában legyen azzal a pszichológiai és történelmi ténnyel, hogy a büntetés mint eszköz egyszerűen alkalmatlan arra a célra, amire általában szánják. Nem áll tőle helyre a világ rendje, nem orvosolja a bekövetkezett kert, és végül – elsősorban – nem alkalmas arra, hogy a jövőre nézve megelőzze a bűn újbóli elkövetését. Ha ezt a gondolatot hitelesen és empatikusan tudja képviselni a kliens felé (elnézően, ugyanakkor nem következetlenül), akkor van esély arra, hogy a kliens leálljon önmaga és mások kényszeres megbüntetésével.
 

És tovább...?

Átnéztük tehát mind a 18 korai maladaptív séma működését. Ha időm engedi, a jelen cikkben összefoglaltakat majd egyesével, bővebben is kifejtem, de ezt megígérni nem szeretném. Ugyanakkor fontosnak tartom kiemelni: a sématerápia nem egyenlő a sémák ismeretével. Egyrészt számos saját terápiás eszközzel rendelkezik, amelyek az eddigiekben nem kerülte ismertetésre. Másrészt – mivel lényegét tekintve integratív szemléletű terápiáról van szó – érdemes felismerni az összefüggést más terápiás iskolák elméletével és gyakorlatával.

Harmadrészt pedig a sématerápiának van egy ága, amit eleddig egyáltalán nem érintettünk: ez az ún. sémamód-terápia, ami a sématerápia világán belül is külön világot jelent, mind szemléletében, mind eszközeiben.

Hogy mi fán teremnek a sémamódok, és mi a teendő velük a terápiában, arról – reményeim szerint – más alkalommal írok.