Sorskönyv nélkül

Ízlés dolga. Ám túllépve az obligát replikán – „Miért, te mit érzel?” – annyit leszögezhetünk: mindenképpen hasznos. Hogy miért, az saját fájdalmas, mindennapi hülyeségeinket elemezve válik érthetővé – s e megértés segíthet hülyeségeink elhagyásában.
 

Aronson első törvénye

A híres amerikai szociálpszichológus, Elliot Aronson – akit leginkább A társas lény című, briliánsan megírt ismeretterjesztő könyv szerzőjeként szokás ismerni – saját maga nevezte el így némi öniróniával sok évtizedes szakmai tapasztalatának foglalataként tett megállapítását, miszerint:
Nem mindenki őrült, aki őrült dolgokat művel.

Amikor valaki boldogtalan, amikor úgy érzi, elszívják előle a levegőt, s hogy minden öröm elveszett a világból, akkor a pszichiátria depresszióról beszél. Mi azonban, akik nem hiszünk a dajkamesékben, tudjuk: az illetőt valójában dementorok támadták meg.

Ebben az írásban azt vesszük sorra, hogy Harry Potter hányszor, hogyan, milyen körülmények között találkozott a dementorokkal, s mi módon próbált védekezni ellenük. Megvizsgáljuk azon eseteket, amikor próbálkozása sikeres volt, és azokat is, amikor kudarcot vallott, s megnézzük, levonhatunk-e mindezekből a magunk számára bármilyen tanulságot. Mielőtt azonban rátérnénk e történelmi tények tudományos elemzésére, nézzük meg röviden, mit hisznek és tudnak a muglik ugyanerről a témáról.

Írtam már korábban az átmeneti tárgyról. Most nem írok róla, csupán megosztok egy képet, amelynek eredeti előfordulási helye egy humorblog, s amely – szerintem – többet mond sok-sok okosan megírt magyarázatnál. A kép címe (sic):
 

Ezért alszok plüssmacival :)

Kíváncsi lennék, a kép alkotója vajon tisztában van-e azzal, milyen mély fejlődés-lélektani igazságra tapintott rá, avagy „csupán” engedte, hogy a tudattalanja vezesse a kezét.

És ha már itt tartunk: Ki alszik – rajtam kívül – ma is plüssállattal? :-)

amind enit névre hallgató megrögzött olvasóm A zátlagember krumplija című írás konklúziója kapcsán felhívta figyelmemet egy érdekes interjúra. Merre tovább, Magyarország? címmel Ács Éva pszichológus osztja meg gondolatait az ún. kulturális sorskönyvről és annak hatásáról.

Az interjúból kiderül, hogy e kifejezést csak átvitt értelemben lehet használni. Ennek ellenére érdekes és elgondolkodtató, ha kísérletképpen úgy nézünk hazánk történelmi múltjára és politikai jelenére, hogy megpróbálunk fölismerni benne bizonyos TA-s fogalmakat: a sorskönyvi hiedelmeket, a korai döntéseket, a gátló parancsokat vagy épp az ellensorskönyvet.

A gondolatmenet első része ismerteti a sorskönyv-elméletet. Az alábbi pár bekezdés a második részből való:

Bő másfél hónapja indítottam egy szavazást itt a blogon, a következő kérdéssel: Melyik életpozícióban szoktad a legtöbb időt eltölteni? Alább – némi fogalomtisztázás után – e szavazás kiértékelése következik.
 

Az OK-keret

A TA az életpozíciókat az ún. OK-keretben rendszerezi. Ebben az egyes életpozíciók saját elnevezést is kaptak, kiegészítve egy-egy jelzővel, valamint az adott pozícióra jellemző működésmóddal. 

Mivel a játszma egyik sajátossága, hogy a benne részt vevő felek rosszul érzik magukat benne, a játszmával egyetlen értelmes dolgot lehet csinálni: nem játszani. Ezt szem előtt tartva alább egy saját játszmám elemzését mutatom be, amelyet a minap játszottam le. (Akinek a szövegben található egyes kifejezések nem érthetőek, az a fenti linkre kattintva orvosolhatja e problémát.)

A történet kétszereplős. Az egyik szereplő – amint a fentiekből kiderülhetett – én vagyok. A másik egy nálam mintegy tíz évvel idősebb úriember, akivel az interneten ismerkedtem meg, s akivel élőben ugyan meglehetősen kevésszer találkoztam, de mivel ismeretségünk öt éve alatt több gigabájtnyi e-maillel boldogítottuk és szomorítottuk egymást, manapság az egyik legközelebbi barátomként tartom számon. Mivel a játszmaelemzés hagyományában a résztvevőket Fehérnek és Feketének hívják, a továbbiakban barátomat F. álnéven fogom emlegetni. A játszmát az elmúlt napokban bonyolítottuk le egymással, ugyancsak e-mailben. Az elemzést F. engedélyével teszem közzé.

Hogy lehet eldönteni egy konkrét emberi viselkedésről, hogy azt a sorskönyv (vagy az ellensorskönyv, esetleg az ellentétes sorskönyv) kottájából játszották-e, avagy autonóm megnyilvánulás volt? Az alábbi – autentikus székely forrásból származó – székely vicc nem igazít el teljes körűen ebben a bonyolult kérdésben. Egy fontos szempontra azonban rámutat: egy viselkedésre ragasztott címke nem okvetlenül fedi annak tényleges mivoltát.

A 18-as karika nem véletlen; a viccet mindenki csak saját felelősségre olvassa el.

(A cikk 1. része itt, a 2. része pedig emitt olvasható.)

A kiinduló helyzet tehát ugyanaz, mint a tényleges esetben: a módosult tudatállapotban lévő kliens a képáramlás egy pontján közli, hogy léket kapott a csónak, ömlik be a víz.

Az első dolgom ebben az esetben, hogy megfigyelem a kliens nonverbális jelzéseit, vagy ahogy az NLP terminológiájában mondják: a fiziológiáját. Fontos ugyanis tudnom, hogy milyen érzelmi állapotban van: vajon fél-e, vagy esetleg humorosnak látja a helyzetet, netán izgalmas kihívásnak tekinti, avagy teljesen rezignáltan veszi tudomásul a történteket. Az ugyanis, hogy miként vagyok jelen a továbbiakban, annak függvénye, hogy ő hogy van. Hogy ezt megtudjam, annak – a fentieken túl – kézenfekvő módja, hogy egyenesen megkérdezem tőle:

– Ömlik be a víz. És milyen ez neked, hogy ömlik be a víz?

Az általa mondott kifejezés higgadt megismétlésével kifejezem, hogy vele vagyok, hogy kritika nélkül elfogadom azt, ami a képben megjelenik, vagyis – mint láttuk – őt magát. Ugyanezt az elfogadó attitűdöt erősíti meg, hogy nem akarom a helyzetet azonnal megváltoztatni, hanem rákérdezek a hogylétére. A válasz függvényében aztán eldöntöm, milyen úton megyek tovább. Az egyik legfontosabb kérdés, hogy mennyire vonódott be érzelmileg a képbe. Ha nagyon (és ha számos egyéb tényező is ezt indokolja, nem utolsósorban az, hogy hol is tartunk a terápia egészének folyamatában), akkor az érzelmekkel való munkát kezdeményezem (lásd alább). Más esetben magával a képpel folytatjuk, például az alábbi kérdésekkel (persze egyenként feltéve őket, és megvárva a választ):

(A cikk 1. része itt olvasható.)

Kezdjük a terápiás helyzettel. Ha a terapeuta történetesen ingerelárasztásos viselkedésterápiát gyakorolt volna, méghozzá nem hipnózisban, hanem in vivo, azaz éles, valódi helyzetben, és a partról vagy egy másik csónakból nézi, amint ténylegesen elkezd süllyedni a kliens csónakja – az más. Ebben a helyzetben teljesen adekvát, ha beugrik a vízbe, és a valóságban fuldokló klienst kirángatja a partra.  Csakhogy itt a kliens nem egy süllyedő csónakban ült. A kliens egy biztonságos fotelben ült, ahol csupán elképzelte, hogy süllyed a csónak. Ez nem elhanyagolható szempont. Attól, hogy valaki elképzel valami szörnyűséget, az még nem történik meg. Akkor sem, ha ő azt színes, szélesvásznú, 3D-s valóságként éli át. Ez a hipnózisban zajló munka egyik lényegi eleme: a kliens tényleges kockázat nélkül élheti át a legkülönbözőbb dolgokat. A terapeuta egyfelől elkíséri őt ebbe a színes világba – másfelől azonban, ahogy mondani szokták, a realitásban horgonyoz. A kliens átélheti a halálfélelmet, amikor szembe néz egy tűzokádó sárkánnyal. A terapeuta a folyamatos párbeszéd révén biztosítja őt a jelenlétéről, elfogadva mind a kép legbizarrabb vonásait, mind a kliens szélsőséges érzelmeit. Eközben azonban pontosan tudja, hogy ők egy szobában vagy rendelőben ülnek, tűzokádó sárkányok pedig a valóságban nem léteznek. Vagyis a kliens élete biztonságban van. Akkor is, ha épp azt éli át, hogy a sárkány felfalja őt.

Süllyedő csónakok persze léteznek a valóságban is, de ez nem változtat a fentiek érvényességén. Ha a klienst elkötelezetten kísérő terapeuta a realitásban horgonyoz, akkor különbséget tud tenni fikció és valóság között, és tisztában van vele, hogy a kliens élete biztonságban van. Akkor is, ha épp azt éli át, hogy léket kap a csónakja. Hogy elsüllyed. Hogy fuldoklik. Hogy megfullad. Hogy meghal. Ez a kliens belső képeinek a világa. A valóságban ő továbbra is egy fotelben ül, nem süllyed, nem fuldoklik, nem fullad és nem hal meg. A terapeuta ezt tudja, és épp e tudása, e pozíciója révén képes biztonságot adni a kliensnek.

E hosszú – három részre bontott – cikkben egyetlen kérdést járunk körbe: mit tehet a terapeuta, ha léket kap a kliens képzeletbeli csónakja. Előrebocsátom: több dolgot. Hasznosakat is, károsakat is. Mindkettőre nézünk példát, és reményeim szerint a végére érthetővé válik, miért csikorgatom a fogam bő fél éve – amint azt a jelen írás bevezetőjéül szolgáló Mi az a pszichoterápia – és mi nem az? című poszt végén említettem.

Tavaly decemberben részt vettem egy előadáson. (A konkrétumoktól most tartózkodom, mert személy szerint senkinek nem akarom a szakmai jó hírnevét kikezdeni.) A beszélgető partnerek egyike – jó nevű pszichológus, gyakorló terapeuta – elmesélt egy terápiás részletet. Nem a sajátját, hanem az egyik kollégájáét, aki a katathym imaginatív pszichoterápia (KIP) nevű módszerrel kezelt valakit. Mivel ezt a módszert magam is tanultam és használom, kíváncsian hallgattam a beszámolót. És ahogy hallgattam, egyre jobban elkerekedett a szemem. Először azt hittem, rosszul hallok, aztán abban bíztam, hogy félreértek valamit. A kiképzőm ugyanis annak idején vasvillával kergetett volna a világ végéig, ha arról számolok be szupervízión, hogy én valami hasonlót műveltem valakivel. Na jó, a vasvilla talán túlzás. De kerek perec közölte volna velem, hogy nem értem a lényegét sem a KIP-nek, sem a pszichoterápiának általában.

A továbbiakban először bemutatom az esetet úgy, ahogy hallottam. Majd kifejtem, hogy ami történt, az szerintem miért nem pszichoterápia: miért nem használ egy ilyen beavatkozás a kliensnek, sőt miért tartom károsnak. Végül leírom, hogy ugyanebben a helyzetben – mindazok alapján, amit én tudok, hiszek és gondolok emberről, pszichológiáról és pszichoterápiáról – mit tennék én.