Sorskönyv nélkül

1984 volt. A nyolcadikos tananyagban eljutottunk A Párt vezető szerepe a társadalomban című részhez. Tamás, a fiatal és jó fej tanár így szólt az osztályhoz: „Most megtanítok nektek két latin kifejezést.” Azzal felírta a táblára: de iure és de facto.

Felmerült néhány hete kérdésként egy kommentben, hogy miről lehet észrevenni egy tevékenységről, hogy az pszichoterápia-e, vagy sem. Alább erre próbálok válaszolni. Ami a de iure részt illeti, precízen és objektíven. Ami a de facto részt illeti: pontatlanul, elfogultan, elnagyoltan – de reményeim szerint érthetően.

Ha a cél az önszívatás, roppant találékonyak tudunk lenni. Változatos módszerekkel bizonyítjuk önmagunknak napról napra: a világ borzalmas hely, mi pedig reménytelen szörnyetegek vagyunk. A pszichoterápiás gyakorlatban e módszereket úgy hívják: kognitív torzítások. 

Azt hiszem, amit látok?

A kognitív szó azt jelenti: a megismeréssel kapcsolatos. Tekintve, hogy a világ önmagában nem borzalmas hely, hanem olyan, amilyen; mi több, mi sem vagyunk extrém szörnyetegek, hanem – nagy vonalakban legalábbis – pontosan ugyanolyan unalmasak, mint a többi, csaknem hétmilliárd ember, annak érdekében, hogy a betevő rossz érzésünket biztosíthassuk magunknak, kénytelenek vagyunk eltorzítani a világ, valamint önmagunk megismerését.

Ennek megértéséhez fontos tudnunk, hogy az ember nem a szemével lát. A szem ügyesen összegyűjti a vizuális ingereket a világból, de ez még nem látás. A látást az agyunk végzi – méghozzá többnyire a világról korábban kialakított sémáink alapján. Ugyanez igaz a többi érzékszervi modalitásra is. Vagyis a külvilág ingereit agyunk átalakítja, és addig passzírozza, amíg bele nem fér a meglevő dobozaink valamelyikébe. Magyarán: nem azt hiszem, amit látok, hanem azt látom, amit hiszek. Az egyértelműség kedvéért: ez nem „pszichoterápiás hablaty”, amiben vagy hiszünk, vagy nem, hanem tudományosan igazolt tény.

Hogy ez miért van így, könnyen megérthető. Az emberi agy nagykapacitású számítógép, de azért mindenre nem képes. Márpedig a világból minden századmásodpercben milliószámra bombázzák agyunkat a feldolgozandó ingerek. Ha a feldolgozást minden egyes inger esetében külön-külön kellene elvégezni, akkor gyakorlatilag életképtelenek lennénk. Egy gondolatkísérlet segíthet ezt belátni:  

Ezt az írást eredetileg olyasmivel akartam indítani, hogy „íme, a kognitív terápia foglalata”. Újragondolva azonban szerencsésebbnek érzek egy efféle felütést: „Hogyan sikerült nem felbasznom az agyam szombat reggel, amikor beázott a cipőm?” A történet röviden a következő:

Hétvégén egy háromnapos képzés (Ericksoni hipnózis és rövidterápia) első két napján vettem részt. A minden vonatkozásában klassz és hasznos program egyetlen hátulütője az volt, hogy nem jött hozzám házhoz, hanem oda kellett mennem. Szakadó esőben. Na már most, nekem van két pár cipőm. Az egyik magas szárú, meleg és vízálló – ezt használom ősztől tavaszig. A másik kényelmes, vékony félcipő; megjelölése szerint „mérsékelten vízálló”, ami tudvalevőleg azt jelenti, hogy esőben másodpercek alatt szarrá ázik. Ezt használom tavasztól őszig. Persze ha nagyon tré az idő, akkor májusban is előásom a másik cipőt. De nem szombat reggel, amikor késésben vagyok, és amúgy is félig még alszom.

Szóval miután leszálltam a villamosról, és caplattam a célom felé, éreztem, hogy a cipőm annak rendje és módja szerint beázott. Hasonló esetben az első reakcióm az szokott lenni: „A kurva életbe.” Senkinek ne legyen illúziója: most is ez volt. Csakhogy máskor az első reakciót követni szokta a második, harmadik és sokadik. Hasonló hangnemben, egyre változatosabb jelzőkkel, egyre magasabb hőfokon. Hosszú ideig. Most nem ez történt: másfél perc alatt lehiggadtam, és ázott cipőmben békésen slattyogtam tovább.

Nem kell megijedni: nem tértem meg, nem világosodtam meg, és más hasonló szörnyűség sem történt velem. Egyszerűen alkalmaztam önmagamon a kognitív pszichoterápia egy elemi technikáját. Mindjárt elmesélem, hogy is működik ez, de először egy kis történelmi kitérő.

1:7 az esélye annak, hogy egy adott évben a fent nevezett két ünnep egybe essen. Idén ez a helyzet. Kiváló alkalom, hogy eszünkbe idézzük Freud klasszikus definícióját arra, hogy ki is az egészséges ember: az, aki tud dolgozni és szeretni.

A klasszikus definíciók sorsa az, hogy idővel találnak helyettük jobbat, bővebbet, pontosabbat. Az egészség definíciójával is ez a helyzet. Azonban ha jobb leírások tekintetében a bőség zavarával küszködünk is, kötve hiszem, hogy frappánsabbat (de mégis helytállót) bárki fel tudna mutatni. Következésképpen Freud kétpontos kritériumrendszere instant gyorstesztként szolgálhat mindannyiunknak, amikor épp elbizonytalanodunk afelől, hogy egészségesek vagyunk-e, vagy sem.

„Aki nem dolgozik, ne is egyék” – mondja Pál apostol. Ezzel én történetesen egyáltalán nem értek egyet, de ez nem változtat civilizált társadalmunk azon szomorú sajátosságán, hogy az életben maradáshoz munkát kell végeznünk. Az első tesztkérdés tehát ez:

Az utóbbi időben – főleg terápiás ülések közben, klienseim történeteit hallgatva – gyakran jut eszembe egyik kedvenc gyerekkori olvasmányom, Bogdán István Őfelsége magánnyomozója című könyvének két apró jelenete, azokon belül is két ki nem mondott mondat.

Az érthetőség kedvéért idézem az eredetileg 1977-ben megjelent könyv fülszövegét:

Túl az Óperencián van egy szépséges kis ország, Ludócia. Él abban egy magánnyomozó, bizonyos Filamér. Nem valami nagymenő, de a szimatáért még a Belbiztonsági Szolgálat emberei is irigykednek rá. Egy szép napon különös kis levelet kap „én, a király” aláírással. Kiderül, hogy a kedves öregurat, XII. Kajetánt valakik nagyon szeretnék félretenni az útból. Ezt a bűnszövetkezetet kell Filamérnak felderítenie és persze fölszámolnia. Az izgalmas és kedélyes nyomozás során bravúros verekedések, nagyszerű autós száguldozások, falmászások, beszélgetéslehallgatások, színpompás lövöldözések tanúi lehetünk. Vannak mérgezési kísérletek, fejvadászósdi és hulla is, jócskán. És van egy kedves, tűzokádó hétfejű sárkány, automata etetőből kapja az ételt mind a hét pofájába. No és van egy nyugdíjas varázsló is, csekély varázslótudománnyal és, vesztére, még csekélyebb nyomozótehetséggel. Végül aztán minden jóra fordul, őfelsége megszabadul ellenségeitől, visszanyeri hatalmát és fiatalos lendületét, Filamér pedig fölveheti az őfelsége magánnyomozója megtisztelő címet.

A horcrux-készítés szörnyű varázslat. A horcrux halhatatlanságot nyújt, de olyan állapot árán, ami rosszabb a halálnál – tudjuk meg a Harry Potter-sorozat 6. kötetéből. Arról azonban nem ír Rowling, hogy hasonló mágiát a muglik (varázstalan emberek) is űznek.

Az alábbiakban először áttekintjük mindazt, amit a szakirodalom – azaz a Harry Potter-könyvek – alapján a varázslók horcruxairól tudunk. Ezt követően megvizsgáljuk, hogyan jelenik meg a horcrux-készítés a muglik világában.
 

A varázslók horcruxai

Kezdjük két ténnyel. Tom Denemet fekete hajú, jóképű – mit jóképű: kifejezetten szép – fiatalemberként ismerjük meg. Amikor ugyanő Voldemort nagyúrként lép elénk, akkor viszont csúnya és ijesztő: kopasz fej, halottfehér arc, az orr helyén két szűk rés, apró, kerek, égővörös szemek. A kérdés adja magát: mi okozta ezt a változást? A választ ismerjük: a horcruxok.

Emlékszel még erre a kb. harmincéves reklámra? A műfaj nagy klasszikusa, függetlenül a reklámozott terméktől.



Különböző emberek különböző motivációkból választanak – vagy épp nem választanak – dolgokat. Ez nemcsak az OTP-re igaz, hanem a pszichoterápiára is. Sokan járnak terápiába, még többen nem. Ki ezért, ki azért.

Te jársz-e pszichoterápiába? Ha igen, miért? Ha nem, miért nem?

Indítottam erről egy szavazást – itt jobboldalt válaszolhatsz. Ha úgy gondolod, hogy a válaszadáson felül van e témáról konkrét mondanivalód is, akkor szívesen veszem, ha kommentben megosztod velem és a többiekkel.
 

– Szövegelemzés –

A Boszorkány zsiráffülekkel című írásban megjegyeztem: nem nehéz példát találni arra, hogy Hermione Granger sakálfülekkel támad neki valakinek. Azonban megesik, hogy a sakálordítás értelmes beszédnek álcázza magát. Alább egy ilyen esetet veszünk szemügyre.

Emlékeztetőül: az EMK – az én értelmezésemben legalábbis – egy olyan modell, amely szerint az ember szükségletekből épül föl, amelyek a konkrétan megfigyelhető helyzetekben éppen vagy ki vannak elégítve, vagy nincsenek, s ennek megfelelően pozitív vagy negatív érzéseket eredményeznek. Kérésnek a másik ember felé tett, a szükséglet kielégítését célzó lépést nevezzük. Valakit zsiráffülekkel hallgatni azt jelenti, hogy az illető bármely megfigyelhető megnyilvánulásából kihalljuk a ki nem mondott kérést is; a mögött empatikusan – mintegy átülve a másik székbe – felismerjük az autonóm érzést; ennek gyökerében pedig felfedezzük és megértjük az általános emberi szükségletet – és erre próbálunk reagálni.

Ha nem így teszünk – azaz reakciónk tárgya nem a másik szükséglete –, akkor az EMK értelmezése szerint erőszakot alkalmazunk. Akkor is, ha nem ütünk, nem ordítunk, nem balhézunk. Ezt példázza a következő jelenet, amely a Harry Potter és a Halál ereklyéi 15. fejezetében olvasható.

Talán nem kell bizonygatnom: szeretem a mélylélektant. Szívesen töprengek különösebb cél nélkül is a tudattalan mélységeiben rejlő összefüggéseken. Képes vagyok minden egyes terápiás ülésen ünnepként megélni, amikor egy ilyen összefüggés feltárul, illetve amikor a tudattalan felfoghatatlan ereje, bölcsessége és kreativitása megmutatkozik, és kiérleli a kliensben a pozitív változást.

A pszichológia, valamint a pszichoterápia alig egy évszázadra visszanyúló történetében rafinált technikák és trükkök tömkelegét fejlesztették ki akár önmagunk, akár a másik személy befolyásolására, megváltoztatására. Hétvégi tréningeken és lelki mélyfúró tanfolyamokon osztják az észt és mondják meg a tutit az embereknek önismeretről, emberismeretről, kommunikációról és ezer másról. Bonyolult rendszereket építenek fel, hogy aztán vért verítékezve magoltassák be az emberekkel ennek terminológiáját mint beugrót az Egyedül Üdvözítő Megoldáshoz.

Szédítő a pszichológiának ez a permanens tudományos és technikai forradalma. Hasznos lehet ezért időnként figyelmeztetnünk magunkat, hogy nem okvetlenül szükséges állandóan archetipikus mélységekben dagonyázni ahhoz, hogy egy viselkedés érthetővé váljék, vagy hogy egy kívánt változás végbemenjen. Az emberi viselkedés roppant bonyolult – kivéve, amikor épp végletesen egyszerű. A józan paraszti ész néha többet ér, mint megannyi pszicho-cucc együttvéve.

Ezek a gondolatok fogalmazódtak meg bennem, miután tegnap – valamilyen apropóból, hosszú idő után – újra eszembe jutott Anthony de Mello egyik története:

Egy kétségbeesett házaspár kihívta sürgősen a gyermekpszichológust, mert nem tudták, hogy mit tegyenek kisfiukkal, aki a szomszédfiú hintalovára ült, és nem volt hajlandó többé leszállni róla. Annak ellenére nem, hogy otthon három hintalova is volt, hajthatatlanul a barátja lován akart lovagolni. Amikor megpróbálták lehúzni onnan, úgy elkezdett sikítozni és üvölteni, hogy azon mód békén hagyták.

A pszichológus először is megegyezett a bérében, aztán odament a gyerekhez, gyengéden megcirógatta a haját, lehajolt hozzá, és mosolyogva súgott valamit a fülébe. A fiú abban a pillanatban leszállt a lóról, és szelíden követte szüleit haza.

– Milyen varázslatot űzött azzal a gyerekkel? – kérdezték a csodálkozó szülők.

A pszichológus előbb elkérte kialkudott bérét, csak azután válaszolta:

– Egyszerű. Csak lehajoltam, és azt mondtam neki: Ha nem szállsz le arról a lóról ebben a pillanatban, úgy megverlek, mint szódás a lovát. Engem ezért fizetnek, szóval komolyan mondom.

A magyarországi mentálhigiénés kultúra szintjére jellemző, hogy a legtöbben még ma is úgy gondolják, hogy csak a hülyék járnak pszichológushoz. Holott aki pszichoterápiába jár, az nem hülye, csupán

a) fel- és elismeri, hogy valami nem stimmel vele;
b) ezen szeretne változtatni;
c) a valóságészlelése, ha nem is tökéletes, annyira azért rendben van, hogy tisztában legyen vele: a változtatáshoz ő egymagában kevés.

Vannak, persze, akik egyszerűen nem ismerik fel a problémáikat.

Vannak, akik felismerik, de nem ismerik el: foggal-körömmel igyekeznek hazudni önmaguknak.

Vannak, akik ugyan fel- és elismerik a problémájukat, de nem akarnak rajta változtatni, inkább szenvednek tovább (és szenvedtetik tovább a környezetüket).

És vannak, akik akarnak ugyan változtatni, de mivel készpénznek vették a mesét a mocsárból saját magát a hajánál fogva kihúzó Münchhausen báróról, azt a naiv elképzelést dédelgetik, hogy a problémájukon (amit éveken, évtizedeken keresztül nem tudtak maguktól megoldani) hamarosan – „egyszer csak” – képesek lesznek segítség nélkül is túllépni.

Amondó vagyok, hogy amennyiben egyáltalán értelmezhető a Ki a hülye? kérdés, akkor a hülyéket határozottan nem azok között kell keresni, akik pszichoterápiába járnak, hanem akik nem járnak, holott nyilvánvalóan szükségük volna rá, és meg is tehetnék.