Az irodalomtörténet örök rejtélye marad, miért jutott eszembe egy jobb sorsra érdemes nyári délutánon Johann Wolfgang von Goethe híres balladája, amelynek eredeti címe
Erlkönig, magyar címe pedig enyhén szólva bizonytalan; a három legismertebb verzió:
A rémkirály,
A villikirály, illetve
A Tündérkirály. (Az alábbi kánikulai agyviharzáshoz célszerű a vers ismerete; akinek eddig kimaradt, példának okáért
itt pótolhatja mulasztását; nem hosszú, összesen nyolc rövid versszak.)
Szóval eszembe jutott a vers, amit sok éve olvastam utoljára, és kedvem támadt rákeresni a neten az értelmezéseire. Meg is találtam Farkas Nóra
Goethe lírája magyarul – az Erlkönig fordításai című, közérthető és olvasmányos elemzését, amelyben, ha jól számoltam, a vers 9 (kilenc) magyar fordítását hasonlítja össze.
A számos részletkérdés mellett a főkérdés: mit jelent a cím, kicsoda vagy micsoda a címszereplő? Jó-e vagy rossz? Mint kiderül, ez a német olvasók számára sem világos, s így nem tudnak róla képzeleti képet alkotni.
„[A]z Erle a németben égerfát jelent, ámde a német magyarázók szerint itt, minthogy a balladának egy dán népballada az alapja, ahol az Ellekonge elle-je, ami csak összetételekben elle-, amúgy elf, az ó-német alp vagy elp szóból származik, ami pedig az angolszász alf vagy elf-fel egyjelentésű.
(...)
[A]hhoz, hogy a vers eredeti ambivalenciáját visszaadhassuk, a halál szép és rossz oldalát is érzékeltetnünk kell, és ezzel együtt az Erlkönig jó és rossz oldalát is: az elején még nem szabad eldönteni tudnunk (ahogy az eredeti hallgató/olvasó sem dönthette el a számára is ismeretlen csengésű Erlkönig szóból), hogy ez a király számunkra fenyegető vagy épp ellenkezőleg, a megmentést jelenti egy – a vers által felvázolt – komor és sötét világból; ha a végére a fenyegetés felé billen is el a mérleg, az elején még mindenképp a maga teljességében kell éreznünk az ambivalenciát, mivel az az eredetiben is érezhető” –
– írja Farkas Nóra, s folyamatosan hangsúlyozza, hogy az ambivalencia a vers lényegéhez tartozik. Ezért sem a „rémkirály”, sem a „tündérkirály” verziót nem tartja jó megoldásnak; az első negatív, a második pozitív irányba kötelezi el az olvasót, már a vers kezdetén. A „villikirály” ezzel szemben azért szerencsés, mert a magyar olvasó számára pontosan ugyanúgy nem jelent semmit, mint a németnek az Erlkönig; jót és rosszat egyaránt fantáziálhat mögé.
Ő maga önálló ötlettel rukkol elő a címre, sőt tanulmánya végén a komplett vers szerepel saját fordításban:
A Tünde-király. Indokként J. R. R. Tolkien műveinek magyar fordítására, azok közismertségére hivatkozik, valamint arra a tényre, hogy e világban a tündék jó vagy rossz természete az ember számára mindig bizonytalan marad.
Az összehasonlító elemzés olvasása inspirálónak bizonyult, de ehhez nyilván kellett a mai rekkenő hőség is. Először is feltámadt bennem a kísértés, hogy én magam is lefordítsam a verset, de ettől végül eltekintettem, többek között a német nyelv ismeretének hiánya miatt. Azonban a kísérletező kedvet nem sikerült elhessegetnem magamtól. Miután világossá vált, hogy tökéletes magyar cím, amely az eredeti minden árnyalatát visszaadja, nem található, arra gondoltam, próbálkozni azért lehet tovább. Végül kiválasztottam két sort a versből – azt a kettőt, amelyben az apa és a kisfiú párbeszédében először hangzik el az Erlkönig szó –, s úgy döntöttem, ezt próbálom magyarra átültetni, több verzióban, a tartalmi asszociációknak az eredetinél talán egy kevéssel tágabb utat engedve, de szigorúan betartva a formai követelményeket.
A formáról annyit, hogy a vers négysoros szakaszokból áll, páros rímekkel (AABB). Az egyes sorok szótagszáma változó: nyolc, kilenc vagy tíz szótagból állnak. Az általam kiválasztott két sor történetesen 10 és 9 szótagból áll, ha pedig a vers ritmusát is figyelembe vesszük, akkor így pontosíthatunk: 5+5 / 5+4. Az eredeti németben ez a következőképpen fest:
Mein Sohn, was birgst du so bang dein Gesicht? –
Siehst, Vater, du den Erlkönig nicht? Szó szerinti jelentésben:
„Fiam, miért rejted el oly ijedten arcodat?”
„Nem látod, apám, a(z ...)-t?” Az magyar fordítások a szótagszámra többnyire nem ügyelnek, de jól illusztrálják, hogy a hangulat, a sugallt gondolat érdekében a szó szerinti jelentés adott esetben beáldozható. Nézzünk néhány példát!
Szász Károly 19. század végi megoldása a következő:
Mért bújsz ide, gyermek? szivedbe mi állt?
Nem látod, apám, a villi-királyt? Závodszky Zoltáné:
Ó, mondd, jó gyermekem, szólj, mi bánt?
Jaj, nézd csak ott a rémkirály áll, Vas Istváné:
– Fiam, mért bújsz az ölembe, ki bánt?
– Apám, nem látod a villikirályt? Képes Gézáé:
„Fiam, miért bújsz így hozzám? Mi bánt?”
„Nem látod, apám, a Tündérkirályt? Az elemzést készítő Farkas Nóráé pedig:
Fiam, te remegsz, fiam, mi fáj?
Nem látod? ott, a Tünde-király! Előrebocsátom, hogy az olvasottak fényében meggyőződésemmé vált, hogy a König szót sem kell szolgaian „király”-ként visszaadni. De mielőtt én magam nekigyürkőztem volna a saját változatoknak, megnéztem, mit kezd a két sorral a Google fordítója. A következőt:
Fiam, te mit elrejteni az arcát? –
Atyám, ha nem Erlkönig hogy? Voltaképpen innovatív megoldás az inkriminált szót érintetlenül hagyni; ezzel én is megpróbálkoztam:
„Ülj nyugton, fiam, mint a többiek!”
„Nézd csak, apám, az Erlköniget!” Ha ragaszkodunk a magyar szöveg magyarságához, de a balladai homályt fenn akarjuk tartani, az alábbi úton indulhatunk el:
„Miért bújsz ide, mondd, fiam, miért?”
„Nem látod, apám, azt az izét?”
Utolsó kommentek