Sorskönyv nélkül

Életem egyik büszkesége, hogy megalkottam a nempátia szót, amit azóta nap mint nap használok a munkám során, a Zsiráftánc-tanfolyamok óta pedig sokak szókincsébe beépült.

A nempátiának sok változata van; a Boszorkány zsiráffülekkel című írásban e típushibákból mutatok be egy jókora adagra valót. E példák didaktikusak és fiktívek. Azonban birtokomban van egy levelezés, amely valódibb már nem is lehetne, és azt gondolom, meseszép illusztrációja a másik ember tökéletes meg nem hallásának.

A szövegben kipontoztam a beazonosíthatóságot lehetővé tevő részeket, kivéve egyet: a Rogers-csoportot. Ugyanis számomra legalább egy nagyságrenddel emeli az egész történet pikantériáját, hogy egykori barátom, akivel a levélváltás zajlott, ekkorra már eredményesen elvégezte a Rogers-féle személyközpontú tanácsadó képzést. Más szóval papírja volt arról, hogy ő empatikus.

...meg amit nem. Magánéletről, pszichológiai attitűdről, irodalomról, rákról. Beszélgetés, mese, kórusmű, de elsősorban versek.

Közreműködik – rajtam kívül – Boldizsár Ildikó meseterapeuta, Láng Balázs színművész, a Sonantes Kamarakórus, Jankovics László vezényletével, valamint Szondi György, a Napkút Kiadó vezetője. A felvételt Jólesz György készítette.

Hogyan válasszuk ki a megfelelő szakembert, ha valami oknál fogva eldöntjük, hogy pszichoterápiába akarunk járni? Először is szögezzük le, hogy terapeutát nehéz találni. Vannak történetek szerencsés flótásokról, akik első próbálkozásra olyan embernél kötöttek ki, akivel aztán huzamosan tudtak dolgozni mindaddig, amíg a kitűzött célt el nem érték. (Ahogy vannak történetek az első kamaszszerelemből kialakuló sikeres házasságokról is.) De ha körülnézünk a világban, nem ez a jellemző. Általában azt látjuk, hogy az egyszeri ember, aki önismeretre, személyiségfejlődésre adná a fejét, végigházal vagy fél tucat terapeutát, hosszabb-rövidebb időre kipróbálja őket, amíg aztán valamelyik mellett végre képes lehorgonyozni, mert megtalálták azt a közös hangot, ami ugyan még messze nem pszichoterápia, de legalább a lehetőségét megteremti.
 
Ami a tökéletes terapeuta megtalálására tett kísérletet illeti, mindenkinek javaslom, hogy közvetlenül az után fogjon neki, hogy megtalálta a Szent Grált, megszámolta a csillagokat az égen, illetve először sikerült ólomból aranyat előállítania. Tökéletes terapeuta nem létezik. Elég jó terapeuták vannak – de őket sem egykönnyű felismerni.

Az alábbiakban egy egyszerű módszert ajánlok, amivel a kiszemelt terapeutáról viszonylag könnyen eldönthető, hogy valóban elég jó ember és elég jó szakember-e.

Ha legközelebb kinézel magadnak valakit, akiről elképzeled, hogy dolgoznál vele, az első találkozáskor vidd el neki az alábbi kérdőívet, és töltesd ki vele:

Amikor 2006 nyarán elolvastam Marshall B. Rosenberg A szavak ablakok vagy falak című könyvét, nemcsak azt hittem, hogy immár mindent tudok az erőszakmentes kommunikációról (EMK), de azt is gondoltam, hogy a kezemben van a végső csodafegyver az emberi kommunikációhoz általában. Aztán ahogy mind többet foglalkoztam a kérdéssel, rájöttem, hogy az EMK is csak egy modell a sok közül, és számos olyan helyzetet hozhat elénk az élet, amelyben ez a modell egyszerűen nem működik. Arról nem is beszélve, hogy az idők során az is világossá vált, hogy még ez a modell is bőven tartogat olyan mélységeket, amelyekről fogalmam sem volt, nem is lehetett az EMK alapművének elolvasása után.

Azóta eltelt bő kilenc év, és egyre rutinosabban viselem (értsd: egyre kisebb traumát okoz), amikor egyszer csak feltárul előttem valamilyen új összefüggés egy általam már régóta ismert és alkalmazott pszichológiai rendszerrel kapcsolatban. Korábban az ilyen élmények sokkoltak, és teljes fordulatszámra kapcsolták a saját Csökkentértékűség–szégyen sémámat: „Úristen, ki fog derülni, hogy ezt és ezt éveken keresztül rosszul tudtam!” – Ma már élvezem az ilyen belátásokat, ajándéknak tekintem őket az élettől.

Az EMK-val kapcsolatos legújabb felismerésem két napja, az esti séta során fogalmazódott meg bennem. Arra jöttem rá, hogy az EMK tanításakor rendre hamis látszatot keltünk azzal, amikor a zsiráfnyelven való kommunikálást úgy mutatjuk be, mintha az maga volna az empátia és az intimitás. Pedig erről szó sincs. Az EMK nem empátia, és az EMK nem intimitás.

Mit jelent ez?

Alább egy személyes történetet osztok meg, de a megértéséhez kell egy kis bevezető.
 

Egy kis bevezető

Van olyan, hogy a terapeuta lebukik a kliense előtt, és ez kínos dolog. Oké, valójában csak akkor kínos, ha előtte azon izmozott, hogy fönntartsa a „tökéletes ember” imidzsét, aki már minden múltbeli sérülését feldolgozta, minden személyiségbeli elakadását meghaladta, és az önismerete immár makulátlanul csillog-villog, beragyogva alkalmasint a kliens sötétségét is...

Sok ilyen pszichológussal találkoztam, főleg a képzéseim során, akik küzdelmeikről, félreismeréseikről kizárólag múlt időben beszéltek; jelen életükből a szorongás árnyékát is letagadták, és minden szavukat, minden mozdulatukat úgy állították be, mintha azokat kizárólag a megvilágosodott racionalitás vezérelné. Amivel előadó–hallgató relációban nincs is különösebb baj; ahogy a színházban közmegegyezéses alapon a közönség jobbára elhiszi a színésznek, amit a színpadról mutat neki, és nem kiabál be, hogy „júúúj, ez álszakáll!”, úgy a képzésben levő pszichológushallgatót vagy terapeutajelöltet is többnyire az előadott elmélet vagy bemutatott gyakorlat érdekli, nem az előadó magánélete.

Ez mindaddig jól működik, amíg a színpad és a nézőtér hermetikusan el van választva egy vasfüggönnyel, és az egyszeri néző nem cselleng be véletlenül az öltözőbe. A pszichológusképzési rendszer nem ilyen; ott a hallgató, ha nem fordítja el direkt a fejét, pillanatokon belül rálát a képző gyengeségeire, hiteltelenségeire, ellentmondásaira, és megkönnyebbülten konstatálhatja, hogy fél évszázad terápiás tapasztalattal a háta mögött ő is csak ugyanolyan csetlő-botló ember, mint bárki más. (És igen: sajnos sok hallgató nem bírja el a bálványai porrá omlását, és igenis elfordítja a fejét.)

A terapeuta–kliens viszonyban az „ortodox” pszichoterápia szabályai szerint szigorúan veszik a vasfüggöny létét. Pontosabban valami csudamód szőtt anyagból készült félig áteresztő függöny kifeszítését követelik a két fél közé, ami a klienstől a terapeuta felé minden személyes megnyilvánulást átenged (azt is, amit a kliens csak gondol, vagy még gondolni se mer); azonban blokkol minden olyan szót vagy gesztust, amelyben a kliens előtt, urambocsá, feltárulna a terapeuta személyisége.

A Sorskönyv nélkül olvasói tudhatják rólam, hogy én nem ezt az ortodox irányvonalat követem. Nekem meggyőződésem, hogy az elsősorban személyes kapcsolataiban sérült kliens valódi segítséget csak valódi személyes kapcsolatban kaphat. Akkor is, ha az egy formalizált, keretek között tartott, ún. „mintha-kapcsolat”. A keretekre szükség van mind a kliens, mind a terapeuta védelme érdekében. Azonban a keret lényegéhez nem tartozik hozzá az egyoldalúság. Ma már mind több gyakorló terapeuta vallja – pszichológiai iskolához való tartozástól függetlenül –, hogy komoly gyógyító potenciál rejtőzik abban, ha a terapeuta is megmutatja magát, látni engedi élete bizonyos részleteit, nyíltan felvállalja, hogy ő maga is ugyanúgy úton járó, mint a kliens – csak épp feltehetőleg az út egy másik szakaszán keresi az előrejutás lehetőségét. Eközben időnként ugyanúgy orra esik, és ha fölállva végignéz magán, akkor azt látja, hogy bepiszkolódott a keze, arca, ruhája...

Fontos eltalálni ennek a mértékét; a terápia egy szolgáltatás, ahol a segítséget kérő és a segítő szerepe előre ki van osztva, és ezek nem felcserélhetőek. A terapeuta önfeltárása nem jelentheti azt, hogy megterheli a klienst saját életével; elsősorban azt a célt szolgálja, hogy a kliens közvetlen élményként élhesse át, hogy érzelmi, kapcsolati, viselkedési „bénázásaival” korántsem áll egyedül a világban. Úgyhogy a terapeuta feladatköréhez hozzátartozik, hogy lehetőség szerint kézben tartsa, mennyit mutat meg valós avagy lelki életéből az adott szituációban az adott kliensnek.

„Lehetőség szerint kézben tartsa” – írtam, mert vannak olyan tényezők, amelyek kívül esnek a terapeuta lehetőségein. Ugyanis – minden ellenkező híreszteléssel szemben – a terapeutának is van tudattalanja, és az olykor a legváratlanabb módon mutatja meg magát. Egy ilyen történetről szeretnék beszámolni. Az epizód közreadásával részint saját lelkemen szeretnék könnyíteni (hű, de nehéz volt ezt a tagmondatot leírni!), részint szeretném megosztani azt az ámulatomat, a lenyűgözöttség és csodálat azon érzését, ami időről időre elfog, amikor találkozom a tudattalan félelmetes erejével és (sokszor fekete) humorával. Az, hogy jelen esetben a saját tudattalanom produkciójáról van szó, e szempontból mellékes.
 

Nem szeretek adós lenni, márpedig tartozásom van. Több mint két éve indítottam egy sorozatot, amelyben arra vállalkoztam, hogy ha vázlatosan is, de szisztematikusan bemutatom a pszichoterápia egyik legifjabb, ám annál ígéretesebb hajtását, a Jeffrey E. Young amerikai pszichiáter nevével fémjelzett sématerápiát.

A magam elé tűzött feladat első részével alig több mint két hónap alatt végeztem: hét cikkben foglaltam össze a korai maladaptív sémákra és a sématerápiára vonatkozó általános tudnivalót. Ezt követte az egyes sémák részletes leírása – és e projektben vagyok, nagy bánatomra, elakadva.

Annyiban nyugodt a lelkiismeretem, hogy az első két sématartomány – az Elszakítottság és elutasítottság és a Károsodott autonómia és teljesítőképesség – mind a kilenc sémáját részletesen bemutattam. Márpedig a személyiség legalapvetőbb, legmélyebb – de legalábbis legfájóbb – elakadásait e két tartományban találjuk. A harmadik sématartományból (Károsodott határok) azonban csak a bevezető cikkig, illetve az oda tartozó két séma közül az első leírásáig jutottam, és ott megálltam. Ez volt csaknem négy hónapja. A további nyolc séma bemutatása azóta várat magára.

Lelkifurdalásom két okból nincs. Egyrészt amivel adósságba kerültem, az nem kötelezettség, hanem önként vállalt feladat, amire bármikor mondhatom, hogy egyszerűen nincs kedvem hozzá. Másrészt sajnos az életemben bőségesen vannak olyan körülmények, amelyek jó indokul szolgálnak arra, hogy a munkabírásom nem olyan, mint régen.

Ugyanakkor az is fennáll, amivel kezdtem a jelen cikket: ha kötelezettség, ha nem, ha van mentség, ha nincs – nem szeretek adós lenni. Ezért az alábbiakban mentem, ami menthető: röviden vázolom a fennmaradt nyolc sémát. Korántsem olyan részletesen, mint az első tízet. És azt sem állítom, hogy a továbbiakban nem kerítek sort egy-egy séma részletesebb kifejtésére. Most azonban erre futja – és örülök, hogy futja erre.

Fogadjátok elnézően és jó szívvel.

Idén ősszel jelenik meg az új könyvem. Teljesen jogos kérdés persze, hogy ennek mi köze a Sorskönyv nélkül témájához, tekintve, hogy nem pszichológiai, pszichoterápiás írások gyűjteményéről van szó, hanem verseskötetről. Egy indokom mégis van arra, hogy ezen a szakmai témájú blogon is hírt adok felőle – sőt egyenesen arra biztatlak, hogy légy kíváncsi, és rendeld meg a könyvet –, ez pedig nem más, mint az egész blog alapvető szemlélete.

A pszichoterapeuták attitűdjét sokféle módon lehet csoportosítani; ebből az egyik legalapvetőbb az, hogy a terapeuta vagy felvállalja és megmutatja önmagát a klienseinek, vagy megpróbál arctalanságba burkolózni, és az objektív szakmaiság pózában tetszelegni (többnyire persze sikertelenül).

Ha valakinek a Sorskönyv nélkül cikkenek olvasása során mindeddig nem esett  le, akkor önmagában a fenti pikírt megfogalmazás is sejtetheti: az én terápiás megközelítésem (jó ideje) egyértelműen az első: a terapeuta személye, személyisége nem holmi bosszantó szennyezés a terápia amúgy szűztiszta, éteri birodalmában; ellenkezőleg: szerves része a közös munkának.

Ez itt persze nem terápia, hanem egy blog, amely elsődlegesen pszichológiai összefüggésekről, a ember lehetséges elakadásairól, az elakadásokon túllendítő változásról, illetve a változásokat elősegítő pszichoterápiás munka lehetőségeiről szól, idestova öt esztendeje. Ebben az öt évben azonban kezdettől – aztán egyre inkább – fontosnak tartottam, hogy az általam máshol olvasott okosságok objektív visszaadásán túlmenően behozzam a köztem és az Olvasó között kialakult virtuális térbe a saját gondolataimat, történeteimet, urambocsá, a szorongásaimat. (Nem véletlen, hogy a Címkefelhőben a sajátélmény linkre kattintva három oldalon keresztül sorakoznak azok az írások, amelyek részben vagy egészben a magam vergődéséről, útkereséséről szólnak.) Tettem és teszem ezt azon meggyőződéstől vezérelve, amely szerint személyes kontaktus nélkül minden szakmaiság halálra van ítélve.

A megjelenés előtt álló – de már megrendelhető – Felmászok a létra című könyvem minden további nélkül tekinthető egy speciális „sajátélmény-gyűjteménynek”. Három kötetnyi vers található benne, márpedig versekben nem lehet hazudni, arcoskodni (illetve nyilván lehet, csak nekem nemigen sikerül). E három kötet úgyszólván az egész „költői életművemet” felöleli. Viszolygok az ilyen nagyzoló szavaktól, de jobbat nem tudok rá: az első két kötet már megjelent korábban (a B-változat 1995-ben, a Művirágok a szimbolizmus oltárára 2009-ben); az első versek 14 éves koromból származnak. Íme, az egyik legelső darab:

1 691012-2415

kettes számú
az Eötvös József Gimnázium
I. a osztályának névsorában
tollal
félig írt füzettel
indulok szerencsét próbálni
Birtalan Balázs lehessek

Hogy sikerült-e a bő három évtizeddel ezelőtt indított projekt, és Birtalan Balázzsá lettem-e, erről egyfelől nekem magamnak megvannak a saját gondolataim – másfelől épp e mellett vagy ez ellen érvel mind a Sorskönyv nélkül blog, mind a napi munkám, mind pedig a mostani könyv. Ennek harmadik kötete, a Szélesre tárt jelen tartalmazza legújabb verseimet – érdekes módon ugyanazon időszakot felölelve amely időszakban a jelen blog írásai születtek. Ha tehát kíváncsi vagy a blog hátterére, a szerzőjére, a fent idézett „szerencsét próbálás” zökkenőire, csak ismételni tudom fenti biztatásomat: rendeld meg a könyvet, és ha van kedved, szeretettel látlak az ősszel megrendezésre kerülő könyvbemutatón is, amelynek helyszínéről és pontos időpontjáról természetesen időben hírt adok.

(És természetesen köszönöm, ha akár egy megosztással,
akár más módon segítesz abban,
hogy a könyv eljusson
az olvasókhoz.)

„Te figyelj, nem tudom, hova jártál empátiaképzőbe, de add meg a címét. A leveled elejétől, becsszó, könnyekig meghatódtam, pedig nem szokásom. Iszonyú jólesett, ahogy fogalmaztál, mert valóban, ne tudd meg, hányan mondták már meg a frankót az elmúlt 27 hónapban, kiterjedve mindenre és mindenek az ellenkezőjére” –

– írtam válaszként egy régi barátomnak, aki az ősidők homályából bukkant fel sok-sok év után, és most tudta meg, mi van velem.

A személyes érzelmeimen túlmenően kitört belőlem a pragmatizmus, és gyorsan engedélyt is kértem tőle, hogy ezt a bekezdést „a saját munkámban illusztrációként tudjam használni, hogy milyen is az, amikor valaki tényleg empatikus a másikkal”.

A következő mondatokról van szó:

„Most végre van egy kis időm írni. Nem akartam csak úgy kutyafuttában beszélni arról, hogy mennyire megrendített, amit az egészségi állapotodról írtál. Természetesen azonnal elindult az agymenésem, hogy hogyan és miként tudnék segíteni neked, hogy összeszedjem, milyen sikeres gyógymódokkal és praktikákkal találkoztam korábban, stb. Aztán kicsit lenyugodva az első sokk után, átgondoltam a dolgot és elképzeltem, hogy mennyire tele lehet már mindened azzal, hogy körülötted mindenki tudja és megmondja neked a frankót, hogy mit kell ilyenkor csinálni és ha nem úgy csinálod, vérig sérted vele az illetőt. Régóta tudjuk, hogy mi van kikövezve mivel és hová vezet. :) Mondd, ha tévedek és máris rád zúdítom az ismereteimet! Ha nem tévedek, akkor viszont békén hagynálak ezzel és csak beszélgessünk, amiről csak kedved van.”

Nem gondolom, hogy ez bármi plusz kommentárt igényel részemről, annak megerősítésén túl, hogy valóban könnybe lábadt a szemem, amikor olvastam.

Ha csináltál már magadból hülyét valaha is oly módon, hogy benne ragadtál valami értelmetlen vitában – levelezésben, kommentháborúban, Facebookon, fórumon, blogon vagy akárhol –, akkor ez az írás neked szól. Velem ez aránylag sokszor megtörtént, úgyhogy tudom, miről beszélek. Az alábbiakat akár írhattam volna önmegszólító módban is; az egyes szám második személy csupán a könnyebb fogalmazást és megértést segíti elő.

Nem akarok zsákbamacskát árulni. A két kérdés a következő:

1. Mi a célom ezzel az épp elküldeni akart szöveggel?
2. A szöveg a mostani formájában alkalmas-e a kijelölt cél elérésére?

Ez a cikk lényege; ha ennyi elég ahhoz, hogy észbe kapj, és többet ne csinálj hülyét magadból, akkor ne is olvasd végig – a továbbiakban csak ezt a két kérdést cifrázom.
 

Az irodalomtörténet örök rejtélye marad, miért jutott eszembe egy jobb sorsra érdemes nyári délutánon Johann Wolfgang von Goethe híres balladája, amelynek eredeti címe Erlkönig, magyar címe pedig enyhén szólva bizonytalan; a három legismertebb verzió: A rémkirály, A villikirály, illetve A Tündérkirály. (Az alábbi kánikulai agyviharzáshoz célszerű a vers ismerete; akinek eddig kimaradt, példának okáért itt pótolhatja mulasztását; nem hosszú, összesen nyolc rövid versszak.)

Szóval eszembe jutott a vers, amit sok éve olvastam utoljára, és kedvem támadt rákeresni a neten az értelmezéseire. Meg is találtam Farkas Nóra Goethe lírája magyarul – az Erlkönig fordításai című, közérthető és olvasmányos elemzését, amelyben, ha jól számoltam, a vers 9 (kilenc) magyar fordítását hasonlítja össze.

A számos részletkérdés mellett a főkérdés: mit jelent a cím, kicsoda vagy micsoda a címszereplő? Jó-e vagy rossz? Mint kiderül, ez a német olvasók számára sem világos, s így nem tudnak róla képzeleti képet alkotni.

„[A]z Erle a németben égerfát jelent, ámde a német magyarázók szerint itt, minthogy a balladának egy dán népballada az alapja, ahol az Ellekonge elle-je, ami csak összetételekben elle-, amúgy elf, az ó-német alp vagy elp szóból származik, ami pedig az angolszász alf vagy elf-fel egyjelentésű.

(...)

[A]hhoz, hogy a vers eredeti ambivalenciáját visszaadhassuk, a halál szép és rossz oldalát is érzékeltetnünk kell, és ezzel együtt az Erlkönig jó és rossz oldalát is: az elején még nem szabad eldönteni tudnunk (ahogy az eredeti hallgató/olvasó sem dönthette el a számára is ismeretlen csengésű Erlkönig szóból), hogy ez a király számunkra fenyegető vagy épp ellenkezőleg, a megmentést jelenti egy – a vers által felvázolt – komor és sötét világból; ha a végére a fenyegetés felé billen is el a mérleg, az elején még mindenképp a maga teljességében kell éreznünk az ambivalenciát, mivel az az eredetiben is érezhető” –

– írja Farkas Nóra, s folyamatosan hangsúlyozza, hogy az ambivalencia a vers lényegéhez tartozik. Ezért sem a „rémkirály”, sem a „tündérkirály” verziót nem tartja jó megoldásnak; az első negatív, a második pozitív irányba kötelezi el az olvasót, már a vers kezdetén. A „villikirály” ezzel szemben azért szerencsés, mert a magyar olvasó számára pontosan ugyanúgy nem jelent semmit, mint a németnek az Erlkönig; jót és rosszat egyaránt fantáziálhat mögé.

Ő maga önálló ötlettel rukkol elő a címre, sőt tanulmánya végén a komplett vers szerepel saját fordításban: A Tünde-király. Indokként J. R. R. Tolkien műveinek magyar fordítására, azok közismertségére hivatkozik, valamint arra a tényre, hogy e világban a tündék jó vagy rossz természete az ember számára mindig bizonytalan marad.

Az összehasonlító elemzés olvasása inspirálónak bizonyult, de ehhez nyilván kellett a mai rekkenő hőség is. Először is feltámadt bennem a kísértés, hogy én magam is lefordítsam a verset, de ettől végül eltekintettem, többek között a német nyelv ismeretének hiánya miatt. Azonban a kísérletező kedvet nem sikerült elhessegetnem magamtól. Miután világossá vált, hogy tökéletes magyar cím, amely az eredeti minden árnyalatát visszaadja, nem található, arra gondoltam, próbálkozni azért lehet tovább. Végül kiválasztottam két sort a versből – azt a kettőt, amelyben az apa és a kisfiú párbeszédében először hangzik el az Erlkönig szó –, s úgy döntöttem, ezt próbálom magyarra átültetni, több verzióban, a tartalmi asszociációknak az eredetinél talán egy kevéssel tágabb utat engedve, de szigorúan betartva a formai követelményeket.

A formáról annyit, hogy a vers négysoros szakaszokból áll, páros rímekkel (AABB). Az egyes sorok szótagszáma változó: nyolc, kilenc vagy tíz szótagból állnak. Az általam kiválasztott két sor történetesen 10 és 9 szótagból áll, ha pedig a vers ritmusát is figyelembe vesszük, akkor így pontosíthatunk: 5+5 / 5+4. Az eredeti németben ez a következőképpen fest:

Mein Sohn, was birgst du so bang dein Gesicht? –
Siehst, Vater, du den Erlkönig nicht?

Szó szerinti jelentésben:

„Fiam, miért rejted el oly ijedten arcodat?”
„Nem látod, apám, a(z ...)-t?”

Az magyar fordítások a szótagszámra többnyire nem ügyelnek, de jól illusztrálják, hogy a hangulat, a sugallt gondolat érdekében a szó szerinti jelentés adott esetben beáldozható. Nézzünk néhány példát!

Szász Károly 19. század végi megoldása a következő:

Mért bújsz ide, gyermek? szivedbe mi állt?
Nem látod, apám, a villi-királyt?

Závodszky Zoltáné:

Ó, mondd, jó gyermekem, szólj, mi bánt?
Jaj, nézd csak ott a rémkirály áll,

Vas Istváné:

– Fiam, mért bújsz az ölembe, ki bánt?
– Apám, nem látod a villikirályt?

Képes Gézáé:

„Fiam, miért bújsz így hozzám? Mi bánt?”
„Nem látod, apám, a Tündérkirályt?

Az elemzést készítő Farkas Nóráé pedig:

Fiam, te remegsz, fiam, mi fáj?
Nem látod? ott, a Tünde-király!

Előrebocsátom, hogy az olvasottak fényében meggyőződésemmé vált, hogy a König szót sem kell szolgaian „király”-ként visszaadni. De mielőtt én magam nekigyürkőztem volna a saját változatoknak, megnéztem, mit kezd a két sorral a Google fordítója. A következőt:

Fiam, te mit elrejteni az arcát? –
Atyám, ha nem Erlkönig hogy?

Voltaképpen innovatív megoldás az inkriminált szót érintetlenül hagyni; ezzel én is megpróbálkoztam:

„Ülj nyugton, fiam, mint a többiek!”
„Nézd csak, apám, az Erlköniget!”

Ha ragaszkodunk a magyar szöveg magyarságához, de a balladai homályt fenn akarjuk tartani, az alábbi úton indulhatunk el:

„Miért bújsz ide, mondd, fiam, miért?”
„Nem látod, apám, azt az izét?”