Sorskönyv nélkül

Már-már zavarban érzem magam, mert az ízlésem szerint túl gyakran írom le, hogy ez nem politikai blog. Csakhogy az Élet Menete, ahonnan nemrég értem haza, nem a politikáról szól, hanem az emlékezésről és a fasizmusnak való ellenállásról. Tudniillik, a fasizmus nem párthovatartozás, hanem gonoszság kérdése. Ez ilyen egyszerű. A gonoszság viszont nem politikai, hanem pszichológiai kérdés. Ezért van létjogosultsága itt ennek a néhány sornak.
 
Aki régóta ismer engem, az hallhatta már tőlem számtalanszor azt a mondatot, ami talán életem egyik mottója is lehetne: Nincs gonosz ember, csak sérült. Hogy a sérültség, a bántott állapot egy bizonyos mérték után átcsap mások sértésébe, bántásába (majd elpusztításába), az nem változtat ezen a tézisen. Amint az sem, hogy a hétköznapi életemben teljes mellszélességgel állok ki a fasizmussal szemben.

Én ugyanis jó ideje azzal foglalkozom, hogy más embereknek segítsek, hogy az életük élhetőbb lehet. Ehhez a tevékenységhez azonban beugró, hogy legyenek más, élő emberek. Márpedig a fasizmus lényegét tekintve életellenes. Akkor is, ha kegyes, fennkölt és cukormázas szólamokba van öltöztetve. Akkor is, amikor csupán hallgatásban, sunyi lapítás vagy bagatellizálás formájában („Ugyan, mit fújod fel...”) jelenik meg. Úgy gondolom, a megzavart Élet Menetén skandált „Nácik, haza!” mondat teljesen adekvát. Hogy ez a „haza”, ahol az élet eredendő ellenségei otthon érezhetik magukat, melyik bolygón van, azt nem tisztem kitalálni.

Mindezzel nem áll ellentétben, hogy ha egy „gonosz ember” fordulna hozzám személyes segítségért, igyekeznék vele megértő és empatikus lenni. Régi mániám – a fenti „mottóval” – tulajdonképpen egybecsengve, hogy lehet, szabad sőt érdemes empatikusan megérteni a tömeggyilkost is.

Ez egy rövid poszt – mindjárt vége is. Ami hátra van belőle, az egy fejezetkezdet egy meseregényből, valamint egy mondat, amit a párom felelt egy kérdésemre, azelőtt, hogy elindultam volna az Élet Menetére.

A meserészlet a következő:

KOVÁCS LAJOS, A GONOSZ FELTALÁLÓ

A gonosz feltalálók külön csoportot alkotnak a feltalálók amúgy is népes, bár nem mindig sikeres táborában. Kovács Lajosnak gülüszeme volt, az egyik füle nagyobb, mint a másik, és valóban a ritka gonosz feltalálók közé tartozott. A fővárosban élt, és a szomszédjai egyáltalán nem sejtették, miféle gazságokon töri a fejét. Kisgyereknek Kovács Lajos is olyan volt, mint bárki más, néha kedves és szófogadó, máskor meg rosszcsont. Hátulgombolós korában szerette a tejbegrízt, a gömbnyalókát meg a lendkerekes játék autót, mint a többi hasonló korú gyerek. Ám húszévesen, amikor egy langyos őszi délelőttön megbüntette egy kalauz, aztán néhány perc múlva letojta egy kismadár, majd alig tett néhány lépést, máris halálra rémisztette egy vadul bömbölő, Mókás nevű spániel, végül pedig hosszas sorban állás után éppen előtte vették meg az utolsó lekváros fánkot, nos, ekkor Kovács Lajos eldöntötte, hogy visszavág a világnak, és gonosz, nagyon gonosz feltaláló lesz.

(Darvasi László: Trapiti és a borzasztó nyúl)

A páromtól pedig azt kérdeztem indulás előtt – részint viccelődve, részint némi aggodalommal (mert vettem már részt nácik által megtámadott tüntetésen) –, hogy mit üzen a náciknak, ha találkozom velük. Ezt mondta:

– Azt, hogy kérjék meg az anyukájukat, csináljon nekik tejbegrízt. Az sok mindent megoldana.

Ennyit akartam ma elmondani a gonoszság pszichológiájáról.

Ezen az oldalon eddig ritka volt a politizálás, és ezen a jövőben sem szeretnék változtatni. Azonban ma a következőket olvastam egy cikkben:

A tavaly elfogadott Nemzeti alaptantervben és a kerettantervekben is szerepel, hogy szeptembertől a testnevelésórákon tanítani kell a meditációt és a relaxációt. Eddig közel kétszáz pedagógus végezte el a továbbképzést, amely alapján taníthatják a relaxációt a diákoknak – mondta a Beol.hu-nak Bagdy Emőke pszichológus, a Magyar Relaxációs és Szimbólumterápiás Egyesület elnöke, a program egyik kidolgozója.

Kezdem azzal, hogy minden tiszteletem Bagdy Emőkéé, aki vitán felül a hazai pszichológiai élet egyik legnagyobb alakja. Folytatom azzal, hogy a relaxációt és a meditációt kiváló dolognak tartom, és teljes lelkesedéssel támogatnék bármilyen kezdeményezést, amely azt célozza, hogy minél többen sajátítsák el az önismeret, testtudatosítás és stresszkezelés ezen eszközeinek bármelyikét.

Csakhogy van itt két gond, amelyek miatt ez a kormányintézkedés egész egyszerűen nem felel meg a legelemibb egészségügyi alapelvnek: „Nil nocere!” Azaz (szabad fordításban): „Bármit szabad, csak ne ártsunk!”
 

Miután az Emberi játszmák az 1960-as évek bestsellere lett, a TA egyfajta „népi pszichológiává” vált. Voltak olyan szerzők és szakemberek, akik „meglovagolták” ezt a lehetőséget. Ezért, hogy a TA-t még „piacképesebbé” tegyék, föl is vizezték kissé Berne eredeti tanainak egyikét-másikát. Az első olvasásra feltűnő, érthető és nyilvánvaló vonásokat hangsúlyozták. Egyszerűen kihagyták azokat a vonatkozásokat, amelyek gondosabb odafigyelést, elmélyült végiggondolást igényeltek volna.

(Ian Stewart – Vann Joines: A TA – MA,
Budapest, Grafit Kiadó, 1998, 27. o.)

E tendencia nem állt meg az 1960-as években, sőt azóta bonyolódott a helyzet. Eric Berne 1970-ben meghalt; What Do You Say After You Say Hello? című főműve posztumusz jelent meg 1972-ben. Ezt magyarul 1997-ben adták ki Sorskönyv címen – és az átlag laikus olvasó (beleértve a TA-val egyébként nem foglalkozó pszichológusokat is) azt hiszik, hogy ezen a ponton megállt a világ és a tranzakcióanalízis elérte végső állapotát.

Holott erről szó sincs. Járó Katalin Tranzakcióanalízis – történeti kitekintő és perspektívák című tanulmányából idézek:

Dolgozatukban a Dusay házaspár (1989) három TA-iskolát határozott meg, amelyeket a terápia fókuszában álló énállapotok és az azokra irányuló kezelési technikák különböztetnek meg egymástól. Ezek:

– A Klasszikus Berne-i iskola – fókuszában a Felnőtt megerősítése áll, képviselői Pat Crossman, Claude Steiner, Stephan Karpman, Fanita English, Taibi Kahler.
– Az Újraszülősítési Iskola – a Gyermekiben működő mágikus Szülőiben halmozódó feszültség csökkentésére, az ún. dekatektálásra irányul, s törekvése az itt koncentrálódó energia átirányítására a terápia során kiépülő új Szülői tartományba. Képviselői Jacqui Schiff, valamint Aaron és Erick Schiff (Erick a Schiff házaspár egyik fia, akit betegei közül örökbe fogadtak, s maga is pszichiáter lett), valamint munkatársaik, Ken Mellor, Eric Sigmund.
– Az Újradöntési iskola – gyógyító munkájukban a Gyermekin belüli zsákutcák feloldására, a Szabad Gyermeki energiák felszabadítására koncentrálnak. Életre hívója Robert és Mary Goulding.

Az 1970-es évek végére idáig érkezett el a TA gondolati építménye és irányzatokra tagolódása.

(In: Járó Katalin (szerk.): A játszmák világa – Felfedezések a tranzakcióanalízis tájain,
Budapest, Háttér Kiadó, 2011, 265. o.)
 
Ehhez tegyük hozzá, hogy azóta is eltelt bő három évtized, és a TA fejlődése azóta sem állt meg.

Összefoglalva: a címben említett felvizezés ma két ok eredőjeként nyilvánul meg. Az egyik: a legtöbben úgy hiszik, hogy a TA egyenlő az Emberi játszmák és a Sorskönyv című könyvekben írottakkal. Ez kb. olyan, mintha valaki a 21. században a fizikát Newton életművével azonosítaná. A másik: még az említett műveket is csak felületesen ismerik, számos dolgot félreértenek belőle. Az előbbi példát tovább víve: mintha a fizika lényegét abban határoznák meg, hogy Newtont fejbe vágta egy alma.

Ezt a jelenséget kitűnően illusztrálja a Dívány egy mai cikke, amely már címében is téves állítást tartalmaz: A gyerek „sorskönyvét” mi írjuk.
 

Isten állítólag még csak-csak megismerhető, de a mosógépek titkai kifürkészhetetlenek. Ezzel a mély igazsággal ma ismét szembesültem, és nem mellesleg három pszichológiai jelenséget is megfigyelhettem önnön viselkedésemben. Ezeket szeretném most megosztani.

Él-e a macska?

 
Állok a lejárt mosógép mellett. Ki kéne kapcsolni... Fel kéne nyitni a tetejét, aztán kinyitni a dobot is, hogy ki lehessen teregetni... Csakhogy ebben az esetben végérvényesen szembesülnöm kéne azzal a ténnyel, amelyre nézve most még jóleső bizonytalanságban tarthatom magam: a piros, bordó és narancssárga pólók, gatyák és törölközők a) vagy még mindig pirosak (bordók, narancssárgák), b) vagy pedig az egész cucc holmi gusztustalanul megfakult rózsaszínes árnyalatú lett. No igen, mert történelmileg úgy alakult, hogy a piros mosáshoz a mosópor és az öblítő mellé fehérítő tevődött.

És most nézem a gépet, próbálom bűvölni: „Nem, nem ment tönkre egy csomó ruha...” De kinyitni nem merem; amíg lehet, igyekszem megőrizni a ruhák szuperpozícióját; nem akarom megkockáztatni, hogy elpusztuljon Schrödinger macskája...

...aztán persze csak kinyitom (a macska él: a cuccok színe semmit nem fakult; lehet, hogy írni kéne a fehérítő gyártójának), és teregetés közben azon tűnődöm, hogy vajon mennyire általános ez a jelenség.

Lehet, hogy marketing szempontból nem okos dolog az első mondatban csalódást okozni az olvasónak, de akkor is úgy tartom korrektnek, hogy tisztázzam: alább nem szex-sztorik következnek. Akkor sem, ha manapság a „felnőtt tartalom” kifejezés a „pornó” szinonimája. A jelen írás mesékről szól – márpedig a mese évezredeken keresztül felnőtt műfaj volt. Felnőttek mondták felnőtteknek. Az elmúlt egy-két évszázad eredménye, hogy a mesék a gyerekszobába száműzettek, és azt gondoljuk róluk (tévesen), hogy szavatosságuk a kiskamaszkorral lejár.

A mesék az emberiség ősi tudását őrzik és közvetítik. No nem Atlantiszról, a naprendszeren kívüli eredetünkről vagy az aranycsinálásról. Csupán olyan alapvető kérdésekről, mint hogy mi a világ és mi az ember; hol az ember helye a világban; mi a célja, mi a küldetése; mit jelent férfinak és nőnek, férjnek és feleségnek, apának és anyának lenni; mit jelent megszületni, gyereknek lenni, felnőni, alkotni, küzdeni, megöregedni és meghalni; mit jelent újjászületni, illetve halhatatlannak lenni; mi az egészség és mi a betegség; milyen viszonyban van test és lélek – szóval csupa ilyen közhelyes dolog, amikről úgy általában az élet, az irodalom és a történelem egésze szól.

No meg a pszichológia és a terápia.
 
Az ún. Metamorphoses Meseterápiás Módszert dr. Boldizsár Ildikó fejlesztette ki, és ő maga röviden így mutatja be:

A Metamorphoses Meseterápiás Módszer azon a felismerésen alapul, hogy minden élethelyzetnek megvan a mesebeli párja. A terápia során megkeressük azt a mesét, amely a legnagyobb hasonlóságot mutatja a hozzánk segítségért fordulók élethelyzetével, és ezt a mesét dolgozzuk fel közösen a terápia során. Ez a mese lehet egy, az aktuális élethelyzettel rokonítható mese vagy a helytelen létszemléletről, tévedésekről tükröt tartó mese, de lehet szellemi utakat, lehetőségeket is megnyitó mese A meseterápián nem meseértelmezés és mesefejtés történik, hanem azon szálak felfejtése, amelyek a mese hősei, helyszínei, tárgyai, eseményei és a mesétől megoldást várók között fennáll.
 
Noha enyhe túlzás lenne azt állítanom, hogy a fanatikus Sorskönyv nélkül fanok elkeseredett levelek százaival ostromolnak, hogy mi ez a bő egyhónapos hallgatás a blogon, azért szeretnék beszámolni róla, hogy januárban elkezdtem Boldizsár Ildikó kezei alatt a 120 órás meseterapeuta képzést, amelynek az első 40 órás, intenzív alaptanfolyama a múlt szombati vizsgával zárult. A vizsgához a beugró pedig egy mese írásbeli kibontása volt, műfaji és terjedelmi megkötés nélkül; nos, az utóbbi hetekben a szabad gondolkodási kapacitásomat leginkább ez a mese töltötte ki – többek között ezért nem született új poszt.
 
További magyarázkodás helyett arra gondoltam, megosztom az elkészült dolgozatot. A vizsgált mese a Világszép Nádszálkisasszony. Amikor megtudtam, hogy ez lesz a vizsgafeladat, nagyon megijedtem tőle, mert több évtized után nem sokkal korábban olvastam újra, és úgy találtam, borzalmasan bonyolult mese, képtelenség lesz a mélyére hatolni. Nos, nem volt képtelenség – de nehéz volt. A mesék nem adják olcsón magukat. Saját nyelven szólnak hozzánk, amint az álmok is. Beléjük kell merülni ahhoz, hogy egyszer csak – valamilyen megmagyarázhatatlan kegyelmi pillanatban – elkezdjenek megnyílni, és a látszólagos káoszban észrevehetővé és megragadhatóvá váljon az a fonál, amelyen át az egész mese felgombolyíthatóvá válik, és minden a helyére kerül benne – a legutolsó, leglényegtelenebbnek tűnő motívum is.

A mese lényege ugyanis – mondja Boldizsár Ildikó – nem a csoda, hanem a rend. Ez a rend bomlik meg valamilyen módon a mese elején, s azért indul el a hős, hogy a megbomlott rendet helyreállítsa. Pontosan úgy, mint a terápiában, ahová a segítséget kérő azért jelentkezik, mert az életéből hiányzó vagy megbomlott rendet szeretné helyreállítani. A mese útját végigjárva, a rendről való archaikus tudás segíthet abban, hogy az egyéni életben is elkezdjenek helyükre zökkenni a dolgok.

Céltévesztés lenne részemről, ha megkísérelném röviden és pontatlanul összefoglalni a mesehős útnak indulásáról, segítőiről, ellenfeleiről, küzdelmeiről, próbáiról és újjászületéséről mindazt, amit Boldizsár Ildikó a Meseterápia című könyvében bőségesen kifejt. Ehelyett annak, akit érdekel a dolgozatom, azt javaslom, először mindenképpen olvassa el a Világszép Nádszálkisasszonyt, gondolkodjon el rajta, adjon magának időt – s csak ezt követően nézze meg (a hivatkozott pdf-ben), hogy számomra mit mondott a mese.

Sokaknál kihúztam a gyufát amikor a Facebookon megosztottam egy cikket, amely a homeopátiát nemes egyszerűséggel átverésnek nevezi. Cserébe számos olyan véleménnyel találkoztam, amely a cikket jegyző egyetemi tanárt – tartalmilag – rosszindulatú féregnek és/vagy begyöpösödött agyú senkiházinak minősítette.

Minekutána Boldogkői Zsoltot nem ismerem, nem tisztem őt megvédeni. Mivel azonban mind a terápiás hatékonyságról általában, mind a „tudomány vs. nem-tudomány” témájában vannak ismereteim, a felháborodott kommentek özönébe beszúrtam egy ígéretet, miszerint megírom, mit gondolok én magam az inkriminált cikkről és a homeopátiáról.

Egyet kérdezek, kettő lesz belőle

Hogy elkerüljek minden félreértést, előrebocsátom, hogy a cikk lényegével egyetértek: a homeopátiát áltudománynak tartom. Csakhogy úgy gondolom, a cikk szerzője elkövetett egy hibát. Ezt egyfelől lehet kommunikációs hiányosságnak tekinteni: nem épített hidat az általa képviselt tudományos valóság, illetve a homeopátiával alapvetően szimpatizáló, jóhiszemű olvasók között. Magyarán: aki a saját hite, tapasztalatai stb. alapján eddig hitt a homeopátiában, az legfeljebb annyit hallhatott ki a szövegből, hogy „hülye vagy, fiam, leülhetsz”, ami – ismerjük be – nem épp motiváló üzenet arra, hogy bárki is bevállalja a kognitív disszonancia kényelmetlenségét, és változtasson korábbi álláspontján.

Másfelől ugyanez didaktikai hibaként is leírható. A cikk ugyanis – a maga szempontjából érthetően – nem tesz különbséget két kérdés között. Egy kérdést tesz csak fel – és válaszol meg tagadóan –: Hatékony-e a homeopátia? Ám ezt a kérdést az érthetőség végett tanácsos kettébontani:

1. Hatékony-e a homeopátiás kezelés?
2. Hatékony-e a homeopátiás készítmény?

A két kérdésre korántsem biztos, hogy ugyanaz a válasz.

A mellékelt képet és életbölcsességet szokás szerint a Facebookon lőttem, és azonmód ideges is lettem tőle. Először csak kommentelni akartam hozzá, de aztán rájöttem, hogy ez a szöveg több egyszerű blődségnél: olyan jelenségre példa, amely általánosabb figyelemre méltó.

Az inkriminált idézet tehát a következő: „Ha valakinek fontos vagy, tudja, hogy hol keressen. Ha nem keres, nem vagy fontos neki.”

Igazán nagy baj a második mondattal van, de azért az első is megér három megjegyzést.

Fontosság és fontosságok

Egyrészt e mondat azt sugallja, hogy az emberi kapcsolatoknak egyetlen dimenziójuk van: a fontosság. Na már most, ez így konkrétan marhaság. Két ember kapcsolatát számtalan tényezővel lehet leírni. A teljesség igénye nélkül: időtartam (mióta áll fönn); kapcsolattartási forma (élő? telefonos? levelezős? netes?); kapcsolódó személyek (eredendően kétszemélyes kapcsolat, vagy mondjuk egy csoport tagjairól van szó); jellemző időstrukturálás; stb. Valóban releváns kérdés az is, hogy A-nak mennyire fontos B és viszont – de ez a releváns kérdéseknek csupán egyike.

A másik megjegyzés: a „fontosság” nem dichotóm változó. Aki találkozott már közelről kognitív terápiával, az érti ezt a kifejezést: azt jelenti, hogy az adott dolog nem fekete vagy fehér, hanem a kettő között számos más árnyalat lehetséges. Tehát valaki nem „fontos” vagy „nem fontos” számomra, hanem valamilyen fontossággal bír. Ez igaz az életem minden egyes – élő és élettelen – szereplőjére. A páromra, a szeretteimre, a klienseimre, a munkatársaimra, a szomszédaimra, a könyveimre, a számítógépemre, a golyóstollamra, az alsógatyámra és a bal felső négyes fogamra egyaránt. Ezek mindegyike valamilyen fontossággal bír az életemben.

A harmadik: ez a bizonyos „valamilyen fontosság” időben nem állandó, hanem helyzetről helyzetre változhat. Egy hétköznapi példa a saját életemből: az életemben a legfontosabb személy a párom. (Ha eddig nem tudtad volna, most, hogy ezt olvasod, már tudod.) Azonban amikor épp kliens van nálam, lenémítom a telefonomat, és senki nem tud elérni – ő sem. Az adott helyzetben a kliens válik életem legfontosabb szereplőjévé, akkor is, ha történetesen most találkozom vele először.

Ennyit az első mondatról. És most nézzük a súlyosabbat, a másodikat, aminek a baja egyszerűen:

Ezt a képet a Facebookon találtam, a következő aláírással: „A szerelem vak.”

Anélkül, hogy vitába szállnék az állítással, nekem más asszociációm támadt a képről, nevezetesen – és kissé fixáltan – a következő: „Sorskönyv nélkül.”

Neked mi jut eszedbe erről az egymáshoz bújó rókáról és tyúkról? (Ha az, hogy jó lenne nagyobban is megnézni, kattints a képre!)

Nem teszt, nem felmérés – puszta kíváncsiság, öncélú játék. Az asszociációkat – legyenek azok pár szavas képaláírások vagy kisesszék – kommentben várom, sok szeretettel.

„Azt hiszem, a szex jobb, mint a logika – csak nem tudom bizonyítani” – mondja az ismert graffiti. A jelen írás nem a szexszel foglalkozik, sőt – az alábbi ősrégi vicc keltette látszat ellenére – még csak nem is a melegséggel vagy a homofóbiával.

Pap Jancsi sétál az utcán, egyszer csak valaki nekigyalogol. Látja, hogy egy barátja.
– Jaj, bocsáss meg, nem vettelek észre. Tudod, olvastam.
– Mit olvasol?
– Logikát.
– Mi az a logika?
– Nézd, elmagyarázom neked egy szemléletes példán. Van akváriumod?
– Van.
– Nos, ebből logikusan az következik, hogy szereted a halakat. Eszerint viszont minden bizonnyal szereted a halászlét is. Ha pedig így van, akkor nyilván szereted azokat a szép asszonyokat is, akik a halászlét főzik. Tehát: nem vagy buzi.
– Nahát, ez fantasztikus! – lelkendezik Pap Jancsi, és gyorsan ő is vesz egy logikakönyvet. Megy az utcán, közben olvas, és nekiütközik egy másik barátjának.
– Jaj, bocsáss meg, nem vettelek észre. Tudod, olvastam.
– Mit olvasol?
– Logikát.
– Mi az a logika?
– Nézd, elmagyarázom neked egy szemléletes példán. Van akváriumod?
– Nincs.
– Akkor buzi vagy.

Tehát nem szex, nem melegség, nem előítéletek: logika. Mégpedig a logika szerepe az önismeretben.

Először:

Megvannak a 2013 tavaszán induló féléves Zsiráftánc-tanfolyam időpontjai! Valamennyi alkalom szombati napra esik; a konkrét időpontokat és a részvételi feltételeket a linkre kattintva olvashatod.

Másodszor:

ÚJDONSÁG!

Szeretnéd látni, kipróbálni élőben a zsiráftáncot, más néven az erőszakmentes kommunikációt (EMK)?

Megfordult már a fejedben, hogy elvégezd a Zsiráftánc-tanfolyamot, de még nem sikerült rászánnod magad?

Esetleg már túl vagy a tanfolyamon, de szeretnéd feleleveníteni az ott szerzett tudást, és védett közegben tovább gyakorolni az EMK-t?

Ha így van, szeretettel várunk a Budapest Belvárosában tartandó

ZSIRÁFTÁNCHÁZ

alkalmaira, melynek következő időpontja:

2013. március 3. vasárnap, 10–18 óra.

Várunk mindenkit, aki úgy gondolja (vagy legalábbis szeretné úgy gondolni), hogy családi, munkahelyi és egyéb konfliktusaink hatékony kezelésére nem a hétköznapokban megszokott adok-kapok az egyetlen megoldás.

A Zsiráftáncház saját oldalát a jelentkezés módjával és feltételeivel ezen a linken találod.
 
Köszönjük, ha egy megosztással segíted munkánkat!

Boldod új évet kíván

Balázs és Brúnó