Sorskönyv nélkül

Az AIDS-világnap alkalmából írt posztomhoz egy Hozzá Szóló nevű olvasó olyan megjegyzést fűzött, amelyben megfogalmazott véleményével minden bizonnyal nem áll egyedül. Ezért úgy gondolom, az ezzel kapcsolatos reflexió megér egy önálló bejegyzést.

Bocsánat, nekem van az ismerősi körömben több ember is, akik nemi betegséggel fertőzöttek. Nagy részük meleg, de nem mind. Sőt, komoly homofóbok is vannak köztük. Meg nemzetikeresztény konzervatív, meg amit akartok. Van hepa (többféle), szifilisz, meg HIV.

Kivétel nélkül sajnálom őket, de kivétel nélkül ők tettek érte, hogy megszerezzék ezeket a betegségeket. Bocsánat, ezeket érdemes tisztázni. Aki nem SZERZI MEG, az nem lesz AIDS-es. Hepatitis C is kemény, de ahogy a HIV is, az is csak vérrel terjed, nemi úton, tehát elég erősen tenni kell érte, hogy átjusson. A vértranszfúzió által megfertőzött emberek az összes fertőzött között annyira elenyésző számban fordulnak elő, hogy kimondhatjuk, hogy bizony, mindenki a saját hülyesége miatt lett nagyjából fertőzött. 10-ből BŐVEN TÖBB, mint kilencen. Innentől kezdve... hát már bocsánat... na szóval hagyjuk már...Először is három pontosítás:

A kérdés elsősorban a blog visszaeső olvasóihoz szól, vagyis akik nem alkalomszerűen keveredtek ide, mondjuk a Google szeszélyéből. Arra vagyok kíváncsi, hogy a blogban rendszeresen cincált témák milyen érdeklődésre tarthatnak számot.

Köszönöm, ha alább néhány kattintással segíted a munkámat.

Ha pedig nem ismerted fel a címben írt mondatot, sürgősen nézd meg a Hurrá, nyaralunk! című, 1964-es szovjet filmet. Nem a pszichoterápiás vagy tranzakcióanalitikus relevanciája miatt (olyan tudtommal nincs neki), hanem azért, mert mind a mai napig jókat lehet rajta röhögni. E film egyik visszatérő epizódja, hogy a mellékelt képen látható hülyegyerek a legalkalmatlanabb pillanatokban bukkan föl, és zrikálja a fenti kérdéssel a többieket, akik persze épp tilosban járnak, így aztán újra meg újra elzavarják szegény srácot a fenébe.

Remélem, én nem járok így. :-)
 

„Lehet-e mindenkit hipnotizálni?”

E kérdés népszerűség tekintetében vetekedik azzal, hogy „Mi az élet értelme?” A különbség az, hogy amíg az utóbbira nincs egyszavas válasz, addig erre van. Kétféle is. „Igen.” Avagy: „Nem.” Mindkettő igaz. Definíció kérdése – mint oly sok minden e világon.

Kezdem egy sztorival, ami velem esett meg, mintegy három évtizeddel ezelőtt.
Egy este dzsúdóedzésre mentem, s mint rendesen, Sanyi kísért el. Részint azért, mert egyazon edzésre jártunk, részint viszont azért, mert a szüleim rá bíztak. Sanyi ugyanis, aki az óbudai tizenöt-emeletesben szomszédunk volt, már „nagyfiúnak” számított, lévén négy évvel idősebb nálam. Egy suliba jártunk, és első osztályos korom első napja óta vigyázott rám, gardírozott – mint egy igazi nagy testvér.

Mivel az iskolában „balhés gyereknek” számított, nem ritkán állt a szőnyeg szélén, és ezen élményeiről esténként érzékletesen számolt be mind nekem, mind a szüleimnek, akikkel ugyancsak jó viszonyban volt. Ilyenkor megesett, hogy elkeseredetten szidta X. vagy Y. tanárt – ezúttal, az igazgatót. S mivel csak ketten voltunk, nemigen válogatta meg a szavait: mondott minden csúnyát, ami eszébe jutott. Hogy az a rohadék seggfej, az az impotens barom...

Itt fölkaptam a fejem, az utolsó jelzőt ugyanis nem ismertem. Mivel pedig már akkor sem szerettem nem érteni a dolgokat, némiképp offtopic módon megakasztottam a tirádát, és tíz évem minden kíváncsiságával megkérdeztem:

– Mi az, hogy „impotens”?

– Impotens az, akinek nem áll föl a brötyije, ha nőt lát.

Így hangzott a kamasz Sanyi szakszerű válasza, és mondta tovább a magáét; valószínűleg nem tűnt fel neki, hogy immár mérsékelten figyelek oda. A „brötyi” szót sem ismertem ugyan (sőt, ahogy most látom, a Google sem igen ismeri), de a kontextusból megértettem, mely testrészre vonatkozik. És a negatív felhangból az is világossá vált számomra, hogy „ha valakinek nem áll fel a brötyije, ha nőt lát”, az bizony baj.

A zebrán előttünk épp egy nő ment át. Megnéztem magamnak. Csúnya öregasszony volt – de kétség kívül nő. Figyeltem a testi reakcióimat, pontosabban azok hiányát – és kétségbe estem. Atyaúristen, impotens vagyok!

A kétségbeesésem kitartott hazáig, amikor is az otthoni könyvtárnak nekiesve kiderítettem, mi az igazság, és világossá vált, hogy Sanyi ad hoc definíciója több sebből vérzett. Számos oka lehet annak, hogy valakinek „nem áll föl a brötyije, ha nőt lát” – mégsem nevezhető impotensnek.
Hasonló a helyzet a hipnózissal. A hipnózis iránti fogékonyságot hangzatos idegen kifejezéssel így nevezik: hipnotikus szuszceptibilitás, más szóval hipnabilitás. És létezik egy kifejezés arra is, akit nem lehet hipnotizálni: inszuszceptibilis. (Mondd ki gyorsan és sokszor a harmadik vodka után!) Ezalatt egész pontosan azt kell érteni, hogy... Hm.

Amikor a hipnotizálhatóság kérdésén gondolkodtam, e ponton jutott eszembe a sanyis történetem, és az, hogy a túlzottan szűkre szabott definíció káros az egészségre.

Közkeletű vélekedés szerint ez az emberi élet legalapvetőbb kérdése. Én ezzel nem értek egyet. Alább két állítást próbálok igazolni, mégpedig:

1. Nem az a lényeges kérdés, hogy mi az élet értelme, hanem hogy miért tartják ezt sokan alapkérdésnek.
2. Az élet értelmetlen – és ez örömhír.

Annak, hogy valaki a „Mi az élet értelme?” kérdést föltegye, logikusan két előfeltétele van. Az egyik annak vélelmezése, hogy az életnek van értelme. A másik természetesen az, hogy ez a válasz ne legyen triviális, tehát érdemes hosszasan töprengeni rajta. (Senki sem szokott töprengeni azon, hogy vajon gyorsabb-e a repülőgép, mint az omnibusz.)

Látszólag kicsit messziről indítunk, valójában azonban végig forró nyomon járunk majd.


Tessék először is alaposan megfigyelni a mellékelt tóparti képet a fiatal párral, és megkeresni rajta az elrejtett kisbabát! Megvan? Egy barátom – akinek egyébként sasszeme van az apró részleteket illetően – pár éve nagyon felbosszantotta magát ezen a képen, mert kifogott rajta. Pedig a gyerek ott van, tessék csak megkeresni!

(Ha nem sikerülne, a megoldás – a fehér részt kijelölve – itt olvasható:

Az elrejtett csöppség nem is olyan kicsike: csaknem az egész képet kitölti. Az innenső part előző íve rajzolja ki a hátát, balra fent a faágak a fejét, fent középen ugyancsak az ágak adják ki a karját és a kezét, jobboldalt a fatörzs pedig a lábát és a fenekét.)

Valami ehhez hasonlót kereshetett Charlie Gordon, Daniel Keyes Virágot Algernonnak című regényének értelmi fogyatékos főszereplője, amikor a pszichológus Rorschach-tesztet próbált fölvenni vele.

A Mikulástól igen becses ajándékot kaptam az idén, történetesen a blog egyik olvasóján, Evelinen keresztül: izgalmas, releváns, elgondolkodtató kérdéseket. Alább e kérdésekre próbálok válaszolni.

Ez a dolog, ez a sorkönyv mindenkiben kialakul gyerekkorában, törvényszerűen? Ha egyszavas választ kéne adnom, azt felelném: igen. Ám szerencsére egynél több szóban is válaszolhatok.

Először is tisztázzunk valamit. A tranzakcióanalízis (TA), azon belül a sorskönyvelmélet nem az univerzum végső titkának tévedhetetlen kinyilatkoztatása, hanem egy pszichológiai modell. A modell dolga pedig nem az, hogy igaz legyen, hanem hogy működjön. Egy modell akkor működik, ha használatával a modellezett valóság (pl. egy atommodell esetében az anyag, egy repülőgépmodell esetében a repülőgép, egy pszichológiai modell esetében az emberi viselkedés) elég nagy része leírható és megmagyarázható. Ehhez rögtön tartozik két megjegyzés: Hogy mi az „elég nagy”, az nyilván ízlés dolga. Továbbá ha egy adott valóság egy bizonyos módon modellezhető, az nem zárja ki tökéletesen másféle modellek felállításának lehetőségét.

Tehát a sorskönyvelmélet nem „az egyetlen helyes” pszichológiai modell, hanem egy lehetséges pszichológiai modell, a létező több ezer vagy százezer között. Az más kérdés, hogy ennek a modellnek a magyarázó ereje lényegesen nagyobb, mint a pszichológiai modelleké általában: használatával elég sok ember elég sok viselkedésformája érthetővé válik.

Amikor tehát sorskönyvről beszélünk, fontos látnunk, hogy mondandónkat egy bizonyos nyelven fogalmazzuk; amit mondunk, az csakis e nyelven – mint rendszeren – belül tekinthető érvényesnek, sőt egyáltalán értelmezhetőnek. Amikor tehát arra a kérdésre, hogy vajon törvényszerűen kialakul-e mindenkiben a sorskönyv, határozott „Igen”-nel válaszolunk, akkor válaszunk csakis a TA fogalmi rendszerén belül lesz érvényes.

A „kialakul” ige ugyan nem a legszerencsésebb – de erről lásd a következő kérdésre írottakat.

Túl sok ütés történik a világban. Adunk is, kapunk is bőven. Fájdalmat okozunk önmagunknak és másoknak – gyakran épp azoknak, akiket a legjobban szeretünk, azoknak, akiket a legkevésbé akarunk megbántani. Mintha valami kényszerítő erő hajszolna bele újra meg újra az erőszakos kommunikációba. Mintha nem volna választásunk.

Érezted már így?

Ha igen, akkor talán meglep a hír, és örülni fogsz neki, hogy igenis van választásunk. Az ember számára elérhető cél, hogy elsajátítsa és alkalmazza mindennapjaiban az erőszakmentes kommunikációt (EMK). Ehhez nincs szükség hegyeket mozgató hitre, nincs szükség megvilágosodásra vagy évekig tartó meditációra, csupán egy egyszerű modell megértésére – és persze gyakorlásra.

Az Integratív Pszichoterápiás Egyesület 200 órás NLP-képzésének (2005–2006) elvégzése óta tartok egyéni terápiát. Ennek során az EMK elméletét és technikáit is rendszeresen használom. Birtalan Balázs

2005 óta egy bank szakmai és kommunikációs trénereként dolgozom. Munkámban és más képzéseken 2006 óta alkalmazom és tanítom az EMK-t. Sándor Bertalan (Brúnó)

Szeretnéd, hogy az összes emberi kapcsolatod egy csapásra rendeződjön?

Ha igen, akkor ez a tanfolyam nem neked való. Az EMK nem csodaszer. Nálunk nem tanulsz varázsigéket, nem részesülsz misztikus beavatásban, nem adunk át titkos mantrákat, és nem ígérünk olyasmit, hogy „harmóniába kerülsz az univerzummal”. Ellenben megismerkedhetsz egy logikusan felépített, pszichológiai alapokon nyugvó emberképpel, valamint az ebből fakadó kommunikációs technika elméletével és gyakorlatával.

Az EMK révén közelebb kerülhetsz mind önmagad, mind a körülötted élő emberek (családtagok, munkatársak, szomszédok stb.) mélyebb megértéséhez. E megértés pedig nemcsak ahhoz segíthet hozzá, hogy te magad erőszakmentes(ebb)en kommunikálj, de azt is megtapasztalhatod, hogy téged lényegesen kevesebb ütés talál el. S így átélheted, hogy emberi környezeted egyre szebbé, gazdagabbá, igazabbá – egyszóval élettelibbé – válik körülötted.
 

A Jó Gyerek elkészítése informatikai feladat. Először is szükségünk van egy hardverre. Átlagos képességű felhasználók részére a javasolt hardver a kisbaba; profi programozók azonban már a magzat nevű hardverrel elkezdhetik a munkát. (Figyelem! Az eszköz folyamatos karbantartás, mi több, upgrade-elés hiányában idő előtt tönkremegy!)

A megfelelő módon üzembe helyezett Jó Gyereket arról lehet felismerni, hogy azt és csak azt csinálja, amire programoztuk. E látszólag egyszerű cél pontos tervezést igényel, a tényleges telepítés pedig évekig eltart. Ha precízen akarunk eljárni, tanulmányozzuk át figyelmesen a sorskönyvi mátrix nevű telepítési útmutatót! Ebből kiderül, hogy a vágyott cél („azt és csak azt csinálja...”) eléréséhez két fő, logikailag elkülöníthető műveletsort kell végrehajtani.

„Utálom a biztosítási ügynököket. Mindegyik azzal riogat, hogy előbb-utóbb én is meg fogok halni. Ami nem igaz” – háborog Woody Allen.

Nyilvánvaló, hogy nem igaz. Hiszen vannak dolgok, amelyekről nyilvánvalóan tudjuk, hogy velünk soha nem történnek meg. Amelyek csak mással történhetnek meg. A halál mellett ilyen dolog például a betörés, ilyen a minket vagy valamelyik családtagunkat érő autószerencsétlenség, ilyen az árvíz- és a vörösiszap-katasztrófa – és természetesen ilyen az AIDS is.

Az AIDS azon betegségek egyike, ami velünk nem, csak mással történhet meg.

Értve ezalatt azt is, hogy csak mással fordulhat elő, hogy egy családtagjáról (közeli barátjáról, jó ismerőséről stb.) derül ki, hogy HIV-pozitív.

Egy fel nem jegyzett siker története

Amikor útnak indult, odasietett hozzá valaki, térdre borult előtte, és úgy kérdezte: 
– Jó Mester! Mit tegyek, hogy elnyerjem az örök életet?
– Barátom, ha így a lábaim előtt térdelsz és Mesternek szólítasz – mondta Jézus –, akkor kétszeresen is föléd tornyosulok, és nem tudok veled egyenrangú félként beszélni, ahogy szeretnék. Megtennéd a kedvemért, hogy fölállsz? – És talpra segítette. Az ifjú megilletődötten, lesütött szemmel kérdezte újra:
     – Mit tegyek, hogy elnyerjem az örök életet?
     – Amiatt aggódsz, hogy vajon Istennek tetsző életet élsz-e? – puhatolózott Jézus. – Megnyugtatásra vágysz az életmódod felől, vagy talán tanácsra?
     – Tudod, ismerem jól a parancsokat, és kora ifjúságomtól fogva mind megtartottam... – fogott bele az ifjú félszegen, majd elhallgatott.
     – Most mégis itt vagy, és engem kérdezel...
     – Igen...
     – Nyomaszt valami, ha jól látom....
     – Hát... – nézett körbe zavartan. Elhallgatott, majd lehalkított hangon folytatta: – Az a helyzet, hogy nagy vagyonom van.

Egy a virtuális térből való jó ismerősöm – 29 éves egyetemista lány – írta a minap, egy egész más témájú levelének mellékszálaként, hogy az egyébként gondosan (eleddig előttem is) titokban tartott depresszióját hipnoterápiával kezelték, és hogy igen pozitívak a tapasztalatai. Olyasmit válaszoltam erre (igen meglepetten), hogy hahó, ez nem ér; micsoda dolog, hogy én erről nem is tudtam?! – de emellett persze kifejeztem örömömet is, hogy ilyen jó élményekre tett szert e téren. És kértem, hogy ha belefér az életébe, ossza meg velem részletesen is a tapasztalatait. Megtette, mire én felvetettem neki: mi lenne, ha közreadnám itt a beszámolóját? Hozzájárult, amit ezúton ismét köszönök neki.

Alább tehát az ő írása következik – fogadjátok szeretettel!