Sorskönyv nélkül

Bevett terápiás technika, hogy amikor a kliens módosult tudatállapotban mindenféle küzdelmek és vergődések után végre megtalál egy olyan helyzetet, ami jó neki, amiben megéli, megtapasztalja a biztonságot, az erőt, a szeretetet, akkor hagyjuk, hogy maradjon meg ebben az állapotban, töltekezzen – aztán csináljon belőle egy szimbólumot. Egy olyan szimbólumot, ami magába sűríti mindazt a tapasztalatot, amire épp az imént szert tett: a küzdelmeit, a nehézségeket, és azt, hogy ezeken ő igenis úrrá tudott lenni, hogy képes volt megküzdeni velük.

Ezen a ponton a tudattalan nagyon érdekes dolgokat képes művelni: az így megtalált szimbólum többnyire olyan, hogy a terapeutának elvi esélye sincs arra, hogy előre megtippelje. De gyakran maga a kliens is csodálkozik, hogy egy gazdag, sokrétű, felemelő (mondhatni: transzcendens) tapasztalatot a tudattalanja miért épp olyan jelképbe sűrít össze, mint mondjuk „egy sötétkék színfolt”, „egy bumeráng”, „egy pöttyös bögre” vagy „egy bohócorr”.

„Egy alaposan képzett hipnoterapeuta helyzete a karmesteréhez hasonlatos: legalább egy terápiás területen profi módon alkalmazza a hipnózist, de más területekről is mély és átfogó ismeretekkel bír. (...) Ami engem illet, én nem vagyok a karmester helyzetében. Hivatalosan sem vagyok hipnoterapeuta, és a gyakorlatban sem tartom magam annak. A hipnózisnak – sokakhoz hasonlóan – én is egy bizonyos felhasználási módját tanultam meg. Ez történetesen a katathym imaginatív pszichoterápia (KIP), amit ráadásul – az eltérő definíciók miatt – sokan nem is tekintenek hipnózisnak. A KIP-et nagy biztonsággal alkalmazom terápiás munkám során. Ha úgy tetszik: ez az én hegedűm” –
– írtam néhány hete. De voltaképpen mi is az a KIP?

A katathym imaginatív pszichoterápia kifejezésben a latin imaginatív szó a képzelet tevékenységére utal. A görög eredetű katathym jelző a többjelentésű kata- előtagból és a thymos főnévből (élet, erő, lélek, szív, akarat, vágy) keletkezett, és tartalmilag úgy lehetne visszaadni, hogy „a lélek mélyrétegeiből származó, életerővel átitatott”.

Az eredetileg katathym képélménynek nevezett, időnként szimbólumdráma névre is hallgató pszichoterápiás eljárást Hanscarl Leuner német pszichiáter fejlesztette ki az 1950-es években. A módszer pszichoanalitikus gyökerű; előfeltevése az, hogy az ember nem kizárólag tudatos lény, hanem gondolkodását, érzéseit és viselkedését jelentősen meghatározza a tudattalan is. A tudattalan – ebben az értelemben – tárháza mindazon ösztönös késztetéseknek, vágyaknak, érzelmeknek, indulatoknak és emlékeknek, amelyek tudatos énünk számára valamilyen oknál fogva (épp) nem hozzáférhetőek. Szemben köznapi tudatosságunkkal, amelynek elsődleges eszköze a racionális, logikus gondolkodás és a beszéd, a tudattalan működésmódja irracionális, kifejezésmódja pedig nem a nyelv és a szó, hanem a nyelvnél sokkal ősibb kép.

Az egyik magyar Harry Potter-oldal, a Lumos.hu fóruma külön topicban foglalkozik Dumbledore-ral. Mind a hozzászólók, mind a hozzászólások nagyon vegyesek. Félanalfabéta tinilányok és -fiúk, harcedzett bölcsészek, kereszténygyanús konzervatívok, fásult hedonisták írnak; megtalálhatók az unalmas sztereotípiák, az egypontnullás buzizás, a szabad szerelem dicsőítése, a viktoriánus elpirulás és megbotránkozás – szóval elég nagy a merítés.

Érdekes, hogy ez a topic – noha Dumbledore első pillanattól főszereplője a Harry Potter-sorozatnak – nem sok-sok évvel ezelőtt jött létre, még csak nem is közvetlenül a hetedik kötet megjelenése után, mint a Piton-topic, hanem csak akkoriban (2007 novemberében), amikor Rowling bejelentette, hogy Dumbledore meleg. Eddig is sok kérdés fölmerült-fölmerülhetett vele kapcsolatban, de ekkor hirtelen az érdeklődés fókuszába került.

Ha keresem, hogy van-e valamilyen eredője vagy közös nevezője a sok és sokféle hozzászólásnak, akkor azt találom, hogy van, ez pedig a zavar. És sietek hozzátenni, hogy ez a zavar szerintem elsősorban nem a homoszexualitásnak szól, hanem mélyebb, általánosabb.

Egy barátom két fő kérdést tett föl nekem az empátia témája kapcsán. Az egyik arra vonatkozott, hogy voltaképpen miért is kell empatikusnak lenni a másikkal, amikor is az empátia igen nagy energia-befektetést jelent, és ehhez képest gyakran csekély hasznot hajt (értve ez alatt azt, hogy a másiknak mennyit tudtunk valójában segíteni). A másik kérdés az empátia mennyiségének véges voltát feszegette: mi van akkor, ha valakinek egyszerűen elfogynak a tartalékai? Az hogyan legyen empatikus?

Az EMK a gyakorlatban 2×4 lépésből áll (megfigyelés – érzés – szükséglet – kérés), és feltehetőleg többek számára örömhírként szolgál, hogy e lépéseket nem áll szándékomban (ismételten) részletezni. Amiről most írni szeretnék, az a konkrét lépések mögötti hajtómotor, vagy ha tetszik, az üzemanyag. Az a valami, amely nélkül a zsiráfaspiráns térdig koptathatja a lábát, miközben ropja egyre a zsiráftáncot – és amit művel, az mégsem lesz egyéb, mint szofisztikált sakálordítás. Metafora nélkül ugyanez: ha e „valami” hiányzik az emberből, akkor hiába próbálkozik formálisan az erőszakmentes kommunikáció lépéseivel, kommunikációja menthetetlenül erőszakos marad.

Ez a valami nem más, mint az empátia.

„Az empátia a személyiség olyan képessége, amelynek segítségével, a másik emberrel való közvetlen kapcsolat során, bele tudja élni magát a másik lelkiállapotába. Ennek a beleélésnek a nyomán meg tud érezni és érteni a másikban olyan emóciókat, indítékokat és törekvéseket, amelyeket az szavakban direkt módon nem fejez ki, és amelyek a társas érintkezés szituációjából nem következnek törvényszerűen. A megértés és megérzés fő eszköze az, hogy az empátia révén a saját személyiségben felidéződnek a másik érzelmei és különféle feszültségei. Ezt úgy is ki lehet fejezni, hogy a személyiség beleéli, mintegy a másikba vetíti önmagát.”

(Buda Béla: Az empátia – a beleélés lélektana)
E definíciót én személy szerint nagyon korrektnek gondolom – csak egy kicsit túl hosszúnak, egy kicsit túl bonyolultnak. Vagy talán túl elvontnak. A magam részéről könnyebben megértem az empátia lényegét, ha egy képhez kötöm. Ez a kép pedig a következő.

Két ember ül egymással szemben egy szobában, és beszélgetnek. Az egyik elmondja, hogyan látja a világot (beleértve az emberi kapcsolatait, többek között a beszélgetőpartnerét), milyen érzései vannak éppen, minek örül, mi fáj neki, mire vágyik, mitől fél, stb. Társának, ha szeretné érteni, miről is van szó voltaképpen, lényegében két lehetősége van.

Oké, rendben: tehát a rómaiak adták a vízvezetéket meg a közbiztonságot meg a békét meg miegymást – de azért kötődik a nevükhöz nem kevés disznóság is. Amint az első részben láthattuk, Freud és a pszichoanalízis felbecsülhetetlenül fontos építőelemekkel járult hozzá ahhoz, amit ma pszichoterápiaként ismerünk, sőt talán nem túlzás azt mondani: a mai pszichoterápiás irányzatok legalább az egyik lábukkal Freud vállán állnak.

Nagy fának azonban nagy az árnyéka is. Alább ezt az árnyoldalt vesszük szemügyre.

A szemrevételezést kezdjük egy viccel:

Két pszichológus találkozik. Így szól az egyik:
– Te jól vagy. Én hogy vagyok?

Gondolom, nagyon kevesen vannak, akik nem értik ezt a viccet. Ha pedig egy dolgot értünk, az csakis azért lehetséges, mert az a dolog eltalál bennünk valamit, amit ismerünk, amiről tudunk. Jelen esetben ez a valami nem más, mint a köztudatban jelen lévő, sztereotip pszichológusfigura. Milyen is ő?

Először is mindenképpen: férfi. Valószínűleg idősebb példány, szakállas és/vagy szemüveges. Tudálékos: idegen szavakkal terhelt eszmefuttatásai bonyolultak, homályosak és életidegenek. Merev: konokul ragaszkodik a saját módszeréhez. Magabiztos: tévedhetetlenül nyilatkozik mások cselekedeteinek rejtett indítékáról. Ez az indíték pedig, mit ad isten, kivétel nélkül mindig a szex.

A sztereotípiákkal az a gond, hogy bár valamelyes valóságalapjuk többnyire van, az igazságtól rettentő távol esnek. Ennek ellenére elegendő erő rejlik bennük ahhoz, hogy az ismert dolgokat ritkán megkérdőjelező emberekben ébren tartsák az ellenérzést az adott sztereotípia tárgyával szemben – legyen szó zsidókról, cigányokról, melegekről, hajléktalanokról vagy épp pszichológusokról.

A fenti torzkép elég erős ahhoz, hogy sok olyan embert visszatartson a pszichoterápiás segítség igénybe vételétől, akiknek bizony nagy szükségük lenne rá. Jó okkal mondhatjuk hát, hogy a világnak igen sokat ártott, hogy e torzkép megjelent és gyökeret vert benne. És sajnos az a helyzet, hogy a felsorolt sztereotípiák mindegyike visszavezethető vagy a pszichoanalízisre, vagy közvetlenül Freud személyére.

Feltehetőleg nem én vagyok az első, aki a Brian élete című Monty Python film klasszikus mondatát lenyúlva próbál bemutatni több oldalról egy kulturális örökséget. Azonban e kategóriában valószínűleg az én címválasztásom a legszerencsétlenebb, mert pont Freud esetében a „római” szó használata enyhén szólva visszás.

Sigmund Freud (1856–1939) zsidó volt, és alaposan megszenvedte zsidóságát. A mindinkább antiszemitává váló Bécsben átélt zsidóellenes megnyilvánulások korán felszították benne a lázadót: már gyerekkorában a pun hadvezért, Hannibált választotta példaképéül, aki szembeszegült Róma arroganciájával. Ő maga a bécsi gojokat (nem zsidókat) hívta megvetően „rómaiak”-nak, miközben a bécsi orvos-arisztokrácia az ő nevéhez köthető új mozgalmat, a pszichoanalízist bélyegezte meg mint „zsidó tudományt”.

A pszichoanalízis többé-kevésbé egyidős a XX. századdal. Freud első önállóan jegyzett, és mindmáig egyik legismertebb pszichoanalitikus munkája, az Álomfejtés1900-ban jelent meg. Az azóta eltelt idő során számos pszichoanalitikus fogalom és szakkifejezése vált olyanok számára is ismertté, akiknek fogalmuk sincs a pszichoanalízis lényegéről, arról meg végképp nem, hogy mi a különbség freudizmus és nem-freudizmus között. Sokan mind a mai napig egyenlőségjelet tesznek a „pszichológia” és „pszichoanalízis” szavak közé. Ez az azonosítás természetesen hibás, Freudot legalább annyian kritizálták, ahányan istenítették – azonban vitathatatlan, hogy a mai pszichoterápiás elmélet és gyakorlat számára Freud személye és munkássága megkerülhetetlen.

De hát mit is kaptunk mi Freudtól és a pszichoanalízistől? Jót is, rosszat is. E kétrészes írás mostani, első részében a freudi örökség jó oldaláról írok.

Jó ideje óvakodom az univerzális csodaszerektől. Nem vitatom, hogy léteznek meglepően hatékony megoldások különféle problémákra, de amikor valamit azzal akarnak eladni nekem, hogy „öregem, ez tuti orvosság minden nyavalyára”, akkor ott rosszabb esetben szélhámosságot, jobb esetben fanatikus felületességet szimatolok.

Ez a helyzet az erőszakmentes kommunikációval (EMK) is. Elméleti reflexió alapján belátom, gyakorlati tapasztalataim alapján pedig tudom, hogy meglepően hatékony segítségül szolgálhat a legkülönfélébb és legmélyebb személyes konfliktusok kezelésében is. Ugyanakkor amikor imitt-amott azzal az állítással találkozom, hogy az EMK jószerével mindenre jó, akkor húzom a számat. ugyanis nemcsak a gyakorlati tapasztalataim, hanem az elméleti reflexió alapján is úgy tartom: az EMK-nak is megvannak a maga kompetenciahatárai.

Egy barátom pár éve írt egy eszmefuttatást Gonosz-e vagy? címmel. Ennek témája egy párbeszéd, amely A Gyűrűk Ura egyik kulcsjelenetében, a Fekete Kapu előtt zajlik. A történetet jól ismerjük. Mordor követe – aki magát Szauron szájának nevezi – megpróbálja részint megfélemlíteni, részint megfenyegetni a Mordor ellen vonuló maroknyi csapatot, végül egyezséget ajánl nekik. Az ostromlók szószólója, Gandalf azonban kereken kijelenti:

– Ami a feltételeket illeti, elutasítjuk. Most takarodj, mert vége a követségnek, s közel a halálod. Mi nem azért jöttünk, hogy hiú tárgyalással vesztegessük az időt a hitszegő és átkozott Szauronnal; s még annyira sem rabszolgáinak egyikével. Távozz!

Erre aztán természetesen kitör az öldöklés, és a pozitív hősöket egyedül Tolkien gondosan kimunkált történetvezetése menti meg a biztosnak tűnő pusztulástól.

Barátom, puszta gondolatkísérletként, felvetett egy alternatívát. Az ő változatában a párbeszéd az alábbiak szerint alakul:

Ma a Facebookon a következő felhívást olvastam több ismerősömnél:

November 14-től 17-ig cseréld le a Facebook-os profilképedet a kedvenc gyerekkori rajzfilmhősödre, és biztasd erre a többieket is! Cél: ne legyenek emberi arcok Facebook-on, csak a gyermekkor emlékei szerdáig! Mert gyereknek lenni jó :)

Továbbra sem gondolom, hogy a birtokomban van a bölcsek köve. Vannak dolgok, amiket egyszerűen nem értek – ez is ilyen.

Nem értem, mit demonstrál ez a profilkép-lecserélősdi. Nem értem, hogy mit üzen, kinek üzeni, és főleg azt nem értem, hogy miért épp most. Mi az aktualitása?

Világos, hogy „gyereknek lenni jó”. Pontosabban: Szabad Gyermeki énállapotban lenni jó. De miért kell ezt ilyen „aki nem lép egyszerre” gesztussal kifejezni? Az egy ütemre masírozás éppen hogy nem a Szabad, hanem az Alkalmazkodó, azon belül is az Alávetett Gyermek megnyilvánulása. Aki minél nagyobb teret kap, annál kevesebb levegő jut a Szabad Gyermeknek.

Ami engem illet, nekem a gyermeki énem folyamatosan kartávolságon belül van. Ma is több mesét olvasok, mint nem-mesét. (Aki nem hiszi, kérdezze meg nyugodtan bármelyik plüssállatunkat!) Mit változtat ehhez képest egy profilkép?

Úgy áll a felhívásban: „Ne legyenek emberi arcok Facebook-on, csak a gyermekkor emlékei.”

De vajon kettő miért zárja ki egymást? Nekem a gyermekkori emlékeim (a szomorúak is, a vidámak is) ott vannak az arcomon.

A hetvenes években a Televízió portréfilmet készített Nagy László költőről. Sajnos én nem láttam, csak olvastam róla. A film, ha igaz, így végződött:

– Mit üzensz az utánunk jövő nemzedékeknek?
– Ha lesz még emberi arcuk, csókolom őket.

Nem áll szándékomban a blog szakmaiságát föladni, és én-blogot csinálni belőle. Azonban alább szeretnék megosztani egy ún. sajátélményt, mégpedig illusztrálandó azt, amiről, a minap írtam: hogy mi is az a drámaháromszög.

Sajátélménynek azt hívják a pszichoterapeuták képzésében, amikor valaki egy bizonyos módszer tanulása során maga is szert tesz arra a tapasztalatra, amit leendő kliensei fognak tapasztalni akkor, amikor az adott módszer alkalmazásával próbál majd segíteni nekik. Nem lehet valaki úgy pszichoanalitikus, hogy előtte maga ne essék át analízisen. Nem lehet pszichodrámát vezetni anélkül, hogy előtte az illető ne végzett el légyen egy kiadós önismereti pszichodrámát. Azon az úton, hogy valakiből jó hipnoterapeuta váljék, fontos lépés, ha szerez sajátélményt a hipnózisról. És ha valaki történetesen arra adja a fejét, hogy klienseinek a tranzakcióanalízis (TA) hangszerén muzsikáljon, hasznos, ha a saját életében is tudja kezelni, de minimum felismeri a játszmahelyzeteket.

2008 áprilisában, az Integratív Pszichoterápiás Egyesület éves kongresszusán az egyik műhely (magyarul workshop) témája a TA volt, azon belül is a terápiás helyzetekben előforduló játszmák. A téma óriási, három óra alatt esély sem volt a feldolgozására. (Nem is sikerült.) Viszont a feldolgozást bármely résztvevő számára jelentősen könnyítette volna, ha az elkövetkező napokban a saját életében 120 kilométer per órás sebességgel belerohan egy gyönyörű, tankönyvbe illő játszmába. Ha az illető történetesen nem zúzza ripityára a pofáját, akkor sokat okulhat belőle. Ez történt velem is akkor, immár két és fél éve. A felismerés katartikus volt (függetlenül attól, hogy a zúzódások gyógyulási ideje jó darabig eltartott).

A fent említett cikkben már leírtam, hogy mi is az a játszma, de most álljon itt egy saját definíció (szigorúan 18 éven felülieknek):